Egy költőtől

Egy kedves barátnőm felkeresett a facebook-on, hogy kikérdezze a véleményem a még gőzölgő irományáról. Hát, mint azt már lassan megszokom, elszégyelltem magam a végig olvasása után. Nem értem azokat, akik írásra adják a fejüket, és engem kérdeznek utána.
További érdeklődés után az iromány születésének körülményeiről is megtudtam egy apróságot; idézem: "csak felöntöttem egy picit a garatra és megfogant bennem az 'olyan csöndes, olyan nyugodt - mégis minden jéggé fagyott' mondat, aztán csak ömlött :D"
Hát, nincs más hátra, mint előre: Jó fogyasztást kívánok!

olyan csöndes, olyan nyugodt –
mégis minden jéggé fagyott.
elfeledett lélek tánca,
tücskök édes éji násza
nem hallik már, nem is éles,
fagyott csöndben mesterkéltes.
kérdi lágyan, „hol van az, ő?
elnyelte a holt temető?”
„nem az, van egy nagyobb vonzás.
mindig lesz az, s nem kifogás.”
mondja is a kételkedő,
fájó, gyötrő, elmélkedő:
„hogyha látom, belül érzem.
megjelenik, nem is kérem.
és azután felébredek:
gyöngyös álom gyorsan pereg.”
szundít már az éji lepke:
társa alszik, vágyó gerle.
„mire várunk, mi éltet még?
elnyeli a bús sötétség.”
hisz a párja, meg nem illett,
lesz abból is elfeledett.
egyedül van a szobában.
vágyó tükre kapujában.
ott van ő a másik oldalt.
egy az érzés, megbomlottak
bizonytalan, kétkedően
elnyelve zord ködfelhőben.
éppen erre megfoganik:
elárvultan égő ladik.
vágy ég benne és semmi más:
könny is pereg, közben sírt ás.
„ha az érzés fájni tudhat,
nem érződik elavultnak.
ez az érzés oly kősziklás.
ez az az út, ami hibás.
de nincsenek itt munkások.
csakis én, mert sírt ások.”
„elég ebből”, mondja tücsök:
"nyugvó létbe szenderülök."

/Bognár Boglárka: A tücsök holt násza/

Fájó hazugság

Azért ez egy kicsit fájt...

Te csak kiválasztottál egy lányt...

Két hónap után így megtudni, 

Hidd el, nem olyan jó buli!

De a legrosszabb, amit tehettél, 

Hogy Engem komolyan nem vettél;

Amikor rá kérdeztem, mi az a kép, 

Annyit feleltél: semmiség.

Kisebb nyaggatásra már válaszoltál, 

De akkor is a képembe hazudtál:

"Csak megmutattam a barátaimnak, 

Hogy a facebook-on melyik Anna vagy."

Két hónap elteltével is csak véletlenül tudom meg, 

Hogy a képnek hála kaptalak Én meg.

"Megkértem a Dorkát, küldjön képet Rólad, 

Hogy a három lehetőségből választani tudjak."

Amúgy mikor tervezted megosztani Velem, 

Hogy egyáltalán nem én voltam az egyetlen?

Mi van akkor, ha nem piszkállak, 

Hogy Velem csak pótoltad hiányodat?

Ha nem mondom, hogy épp nem volt senki, 

Hajlandó lettél volna vallomást tenni?

... A végső kérdés már csak az: minek írom versem?

Te vagy az egyetlen, aki nem olvassa, Kedvesem.

/Vodka: Fájó hazugság, 2010. nov. 17./

Szakítás

Rég írtam. Nem gondoltam komolyan. Vagyis, a végét nem gondoltam komolyan. Nem kell megijedni. Egyszerűen, tapasztald meg egyszer, milyen felemelő érzés kiírni magadból a feszültséget.
Ez olyan tipikus "dühös vagyok, gondolkodjunk negatívan" vers. Ennyire rossz véleményem nincs a világ szerelmeseiről :D.
Szerintem jó született belőle:

Kérlek, kérlek, hagyj elmenni!

Kérlek, kérlek, ne szólj, ennyi!

A mesének vége, 

Szerelemnek nincs már híre.

A happy end csak a mesében létezik, 

Mellyel az utcán mindenki kérkedik. 

Hazugok, csalók, önámítók, 

Nem mesélik el, valójában hogyan is volt. 

Senki se beszél a gyötrődésről, civakodásról, 

Csak az együtt eltöltött mézes éjszakákról;

A sok, együtt létrehozott csodáról,

Igen, a szerelem hazug oldaláról. 

Ritkán hallja az utca embere: "Mekkora szajha!"

Vagy a másiktól azt, hogy "Mekkora marha!"

-A rohadt kúrva anyját - gondolja magában, 

Míg a másik csak sír az üres szobában. 

Örökké tart az örök? Hogyan hihetted...

Te sem ismered még a szüleimet...

Ők is csak egy pár a sok közül,

Ő is, ha a másik meghal, csak örül. 

Voltak szépek, volt már rosszabb, 

Hát csak egyet kérhetek Tőled utólag:

Jegyezd meg a rosszat, a jót hagyd a búsba, 

Felejts engem, Drága!

                   aláírás: exed, a rongyos, rühes Kúrva

/Vodka: Szakítás/
2010. november 8.
Ne ijedj meg, Nálunk boldogság van, és szerelem, ez csak egy versem a sok közül :).

Ha' luego.

Szerelmesek - A hiszti

Egy nagyon rossz napon voltak túl. A hiszti egy újabb szintjét élték meg.
Amikor a barátaikkal voltak, a baráti 'mi a baj?' kérdésre is csak annyit felelte a lány: "az eufória ellentéte..."
Aztán egy helyszínváltozás. Ismerős légkör, az otthon biztonsága, új emberekkel tetézve. Az addig érlelt hiszti újabb szintje tárult fel: az egyszerű, állati eredetű agresszivitás.
Csak egy rossz szó kellett... A lány oda ment, a világából már ismerős jelleget öltött fogással elkapta párja nyakát, és szorított. A másik ellenkezett, így jött az újabb fogás, megint a nyakat támadva. Aztán vége.
A légkör számára már nem volt az igazi. Menekülhetnékje lett.
Amikor a barátok elmentek, a hangulat is más lett. Üres.
Bement a szobába, ahol a fiú a gép előtt ülve a vadászattal foglalkozott. Befeküdt az ágyra, és kikapcsolt. Meghalt. Egy rezzenésre fölnézett, de a másik csak egy számára kényelmesebb pózba helyezte magát. Nem tekintett vissza rá a hiányolt szempár, melybe már órák óta nem nézett. Fájdalom.
Mikor az utolsó páros is haza indult, bementek elköszönni, a fiú csókot várva csücsörített a lánynak. Megkapta, amit várt.
Nyugalom, szeretet. Bújás.
Miután kiengedte az utolsókat, a fiú visszatért párjához.
A lány tudta, mit tett. Az egyetlent bántotta, akit soha. Bár a fiú azt mondta, hátterének hála megszokta a nyakra menést, a lány csak egyet kántált magában: akiket a legjobban szeretünk, azok okozzák számunkra a legnagyobb fájdalmat.

Vodka: Szerelmesek- A hiszti

Röviden, tömören, elképzelés

Hát, le kellett játszanom magamban valahogy. Így is fel lehet dolgozni. Meg alkohollal is...

A könnyáztatta szem már száraz volt addigra.

Nem volt nagy sírás, egyszerűen csak kieresztette az álmait. Hogy Vele lesz. Hogy majd lesz egy kis házuk. A gyerekről nem kell lemondania, és a közös programokat még nem képzelte el, így azzal nem volt baj. Van ismerőse, akinek a szülei nagyon jó barátok, egy közös gyerekkel. Nem elképzelhetetlen a dolog…

’Hmm, másfél hónap…’, gondolta. Ennyi idő alatt már sok mindent felépített magában, de ez Neki sosem probléma. Vagyis. Eddig nem történt ilyen, szóval maga sem tudja.

***

Tőle megszokott módon az egész napját gondolkodással töltötte, a többi csak járulékos tevékenység volt. Törte a fejét. Emberből van, így igen is foglalkoztathatta az egész. Miért volt ez jó? Miért nem szólt korábban, hisz annyiszor megteremtette a lehetőséget?! Az álmai… A vágyai…

Aztán már valahogy elveszett a fonál. Talán elhajította. Talán felégette. Megunta.

És akkor azt vette észre, hogy már nem foglalkoztatja a dolog. Hiszen ott volt az a sok ember körülette. És az a hihetetlen zene a fülében. A kettőből valami igazán jó jött ki.

Bárkit látott, végig mérte, és elmondta a külső szépségeit. Mindenkit szépnek talált. Valahogy… olyasmi volt, mintha rózsaszín köd vette volna körbe, de az akkor számára nem is létezett. Megmagyarázhatatlannak gondolta.

Este úgy feküdt le, hogy boldogan kijelenthette: „Nem tört össze!”

***

Ahogy leszállt a vonatról, meglátta Őt is a többi várakozó közt. Higgadtan oda sétált hozzá, letette a csomagját a földre, majd bele nézett a fiú szemébe. Ugyan azt látta benne, amit a múltkor, de most már tudta, mit jelent. Átkarolta a nyakát, és megcsókolta.

- Mindig is tudni akartam. Most már csak élvezni – és rámosolygott.

Elindultak. A saját holmiját Ő akarta vinni, amúgy sem volt sok. És nagyon jó ok volt, hogy miért ne legyenek egymás mellett közvetlen. A zsák köztük volt.

A srác egyszerre elé fordult, magához ölelte, és újra megcsókolta, de most hosszan, szenvedélyesen. Közben magához szorította, és a lány érezte, hogy erre már nagyon rég várhatott. Hát igen, előző nyár… Mindenét a magáénak akarta tudni, a lány minden egyes porcikáját érezni akarta. Aztán nagy nehezen elengedte. Elvette a zsákot, és megfogta a kezét.

- Kérlek, ezt inkább tartogasd Neki. – és ezzel kihúzta a kezét a másikénak szorításából.

A fiú nem értette. ’Hisz eddig Ő akarta hogy…’ Megfejthetetlen a nők szeszélyessége.

Pedig egyszerű a válasz: most már mind a ketten ugyan azt akarták. Csak egyik se tudott róla, hogy a másik is úgy gondolja.

/Vodka: Talán/

Meglep-...

Volt tervem, mit írhatnék, rájöttem, marhaságot. Csak ennyi hát: nézd végig. Gondolj bele. Ízleld meg.

Ha' luego.

Amiből sosem elég :)

Zenélni kortalan

Köszönet érte húgomnak:

Ha' luego.

Csak nektek...

Mások meg máshol nézik meg...

Mostanság (utóbbi napok xD) nézegetem a különböző oldalakat... hát, van, amiről szót nem szólnék, de mindenhol megtalálni a "cuki" dolgokat. Egyet mutatnék. Tök olyan, mint egy albínó vakond... Ha nem nézzük, hogy nem is hasonlít rá xD

Ha' luego.

Pillanatkép - a fejemből

A két jó barát megérkezik a parkba, a szokott fa alá, ahol a lány már kapja is elő a pokrócot, aminek a kiterítésében a fiú is segít. Amikor a lány neki áll levenni a pólóját, a fiú meg sem lepődik, hisz már az úton megbeszélték, hogy míg Ő az árnyékban hever majd, a lány a már bemutatott érdekes színváltozásait fogja korrigálni a Nap alatt - míg elől mindenütt piros, ahol nem takarta a felsője vagy a rövidnadrágja, esetleg még a napszemüvege, addig hátul hófehér. 

- Amíg a hátadon fekszel, uborka szeletek lesznek a szemeden? - kérdezi egy kaján vigyor kíséretében. 

- Nem, ez lesz rajtuk - mondja a lány teljes komolysággal, miközben egy paradicsomot vesz ki a táskájából. 

- De hát ez csak egy darab, vagy esetleg félbe harapod? - mondja, miután vicceskedő hangulata visszatér a meghökkenésből. 

- Azért hoztam ezeket - korholja le a srácot, miközben a táskából most egy vágódeszkát és egy kést vesz elő.

Azt hiszem, Lovag meglepődne, ha így történne holnap :P. No meg én is, hisz nem is holnap találkozunk xD.

Ha' luego.

Régiség

Eső volt, anyám aludt... meg ilyenek :) Én nekem nem volt kedvem, sem erőm az alváshoz, úgyhogy írogattam, aztán meg körbe néztem anyám gépén, és olyan régiségeket találtam :O Az írói véna szerű dolog - ami csak hajlamot, nem pedig tudást jelent részemről :P - nem a jelen szüleménye... Hát, tessék, az egyik régiségem:

Beteljesült - álom

Vörike: hello

Vörike: mizu?

Chery: hello, most jöttem meg táborból…

Vörike: és? mi volt?

Chery: általános… élveztem, az első tábor, amit igazán élveztem, de én hülye megint beleestem az egyik barátomba… annyira jellemző…még jobb, hogy lehet, hogy ő is kedvel engem…

Vörike: de?

Chery: de holnap lesznek kétévesek a barátnőjével… meg hát… lehet, hogy megint én értettem félre mindent…

Vörike: miért is?

Chery: hát… legegyszerűbb, ha leírom az sms-ezésünk, csak várj egy picit

Vörike: rendben

Chery: --Ugye nem azt mondtad, hogy „fáj a vállam és most már a szívem is”

     Kérlek válaszolj valamit, legalább annyit, hogy menjek a fenébe

     --Cheryyyyy áá nekem itt az asszony holnap leszünk 2évesek és ha ezt nem mondtam el minimum 100szor jó hangosan akkor egyszer se. Nem rád haragszom csak múltkor is ez volt…

     --Tudom és bocsánat, nekem is fáj és még az elején megfogadtam, hogy ügyet sem vetek rád, csak barátilag, hisz foglalt vagy, de az érzéseimet nem én irányítom, de nem akarok rosszat, meghúzódom. Ha tudja, ha nem, nagyon szerencsés!

a többi nem lényeg…

Vörike: ez kellemetlen…

Chery: az… sajnos most mennem kell, majd írok, vagy hívlak…

Vörike: persze, majd ha nem felejted el elküldeni XD

Chery: gyú vanna…XD majd próbálkozom…na pápá, puszi, jó8

Vörike: szijja, puszi

Ezek után nehéz volt Nóri szíve. De a legrosszabbnak azt érezte, hogy nem érzi magát sehogy, és mégis, mindenhogy. Nem tudott sírni, mert boldogította az a tudat, hogy Balázs viszont szereti, ha nem is annyira, mint ő a fiút. És nem tudott vidám lenni, mert újfent reménytelen a szerelme. És Balázs szereti a barátnőjét, így aztán…

Valahogy végülés megoldotta, hogy a könnyek és mosolyok közt elaludjon.

****

Nehéz volt a reggele, nehéz volt a napja, és az egész csak a töprengésről szólt. Vajon a hazaúton, a buszon miért csinálta, amit csinált? Miért nem helyezte át más pózba, mikor rádőlt a vállára? Más így tett volna, de minimum felébreszti. De lehet, hogy a fiú egyszerűen már annyira a barátságába fogadta, hogy ez természetes volt. De akkor azokat a gesztusokat mivel magyarázza? Az út vége fele úgy ébredt, hogy a keze kettejük közt volt, Balázs keze az övé alatt, és mintha néha finoman, alig észrevehetően a fiú megcirógatta volna az övét. De ha az csak beképzelt lett volna, akkor is, ahogy a fejét Nóriéra hajtotta, annyi szeretet, rejtett érzelem volt benne. Vagy nem? Csak fáradt volt? De akkor miért nem az ablaknak dőlt? És az igazat megvallva, nem is így csinálta volna, egyszerűen balra biccenti a fejét, úgy még ér is valamit. De Balázs csak az állát érintette a lány homlokához, ahogy a szerelmes teszi a kedvesével.

Valószínűleg ez is csak véletlen volt. De mitől fájt a szíve? Ez már csak jelent valamit!

És nagyjából ez pörgött egész nap az agyában, míg el nem jutott az utolsó kérdésig, aztán újra vette az elejéről.

Egy dolog szakította meg. Egy sms.

„Gondolom nem a te hibád és nem probléma mert Nóri is és én is megtanultuk kezelni az ilyen helyzeteket és ö is csak mosolygott az egészen és lebaszott hogy máskor legyek 1értelmübb másokkal de nem akar megölni téged, ami aranyos töle…kezdek szervezni tüzijátéknézést 20-ra ezennel szóltam neked is.”

Az első gondolat? „Dehogynem az én hibám, és helyetted is gyűlölöm magam, bár nem tudom, mi a hiba. Ha az, hogy beléd estem, hogy ne lenne az én hibám?!”

Aztán valahogy addig gondolkodott ezen, hogy a kanapéban elszenderedett.

****

Fura a helyszín. Ismeretlen, még is régóta ismert. És ott vannak a barátai, akiket még csak most ismert meg a gólyatáborban, de örök életre megszerette mindet.

Pont feléjük tart, mikor valaki a derekán lévő piciny hájacskába csíp. Nóri teljesen elvörösödik, kínjában halkan kuncog, de mikor megfordul, teljesen elmegy a kedve a kuncogástól. Sőt, még vörösebb lesz, és lesüti szemét.

Balázs áll vele szemben, egy csábos mosollyal arcán. A lány nem tud mit kezdeni a helyzettel, de azért próbálkozik.

- Ez most mi volt?

- Szeretlek!

- Hogy mi?

Válaszul csak egy nagy ölelést kap. Először nem is érti, majd ő is átöleli a fiút.

- Ugye tisztában vagy vele, hogy ezt nem szabad?

- Miért, talán zavar? Vagy van valakid? Azt ne mond hogy…

- Ott van neked az asszony, és őt szereted. Hisz mindent megoldottatok. Tegnap írtad meg. Csodálkoztam, hogy névrokonom miért nem akar megölni…Persze eszembe jutott, hogy úgy mondtad el neki, hogy csak én estem beléd, és mivel nem hiszem, hogy hazudnál neki, ezért valószínűleg csak én éreztem, hogy nem teljesen viszonzatlan…

- Jajj, maradj már csendben, szeretlek, te kis buta – és a mondandót megkoronázva megcsókolta Nórit. A lány annyira örült ennek; a szíve a torkában dobogott, a térdei remegni kezdtek, de nem zavarta ez az egész, mert végre megcsókolta.

/Vodka: Beteljesült - álom, 2009. augusztus 18./ 


Ha' luego.

Vízkeresztség

Ha gondolod, ezt hallgasd olvasás közben. Ez az a bizonyos zene, amiről majd olvasni fogsz :)

Amint a HÉV megállt az orra előtt, a felhők nem bírták tovább. Túl régóta vártak, és azt az utolsó pár másodpercet, amíg felszáll a járműre, már nem akarták kivárni. Az eső zuhogni kezdett, és a sejtelmes nappali-sötétség immáron elmosódó is lett.

A járműn talált egy pont rá váró helyet: leült, s a helyett, hogy a szokott időtöltései egyikét végezte volna – olvasás, a hajszínek össze számolása és a vörös haj divatba jövésének bizonyítása, párok figyelése, a férfiak árgus tekintetének figyelése, annak visszakeresése, vajon kit néznek oly nagyon, és mi okból -, csak azt figyelte, ahogy zuhog az eső és folyik le az ablakon.

Mikor végre leszállt, az eső még erősebb, még dühösebb volt, szerencséjére azonban a helyi busz már várt rá. Leült, s újra az ablakot figyelte. Valószínűleg a jármű tetején mélyedések, kis csatornák lehettek, mert arra lett figyelmes, hogy a víz igen gyakorta nagy mennyiségben zúdult le az üvegen. Ahogy az egyik oldalon, úgy a másikon is, aztán már csak arra lett figyelmes, hogy mosolyog. Nagyon tetszett neki a látvány.

A busz megérkezett az ismerős helyre, az ismerős megállóba. Farmer kabátját hosszában félbehajtotta, elköszönt a sofőrtől, majd a kabátot feje fölé emelve kilépett a járműből. Az eső csak ostorozta, és a fülében szóló zene mellett a kabátján való kopogását hallgatta. Eszébe jutott az énekkaron tanult egyik darabuk: a szerző az esőt tette hallhatóvá 4 szólam számára. Esőt, nem vihart, nem nyári záport, inkább valami nyugodalmas kis csepergést. Ez nem olyan volt. Nem volt megszakadás, nem volt egy pillanat, egy nyolcad szünetnyi kimaradás sem. Folyamatos volt.

Elérkezett a Tavasz utcához, a kisbolt mellett befordult balra. Ahogy egy új szám következett, úgy megváltozott az idő is. Mindössze 2 perce ment, már is erősen átnedvesedett nadrágja, és érezte, cipője sem bírja soká. Az utca azon szakasza lejtett felé, a víz csak folyt, igazi patakként viselkedve.

A feje feletti kopogás megváltozott. Erősebb lett, hangosabb és… fájdalmas. A fején koppant, a kabátját tartó és feszítő kezeinek ujjain ért partot. A földön fehér bogyókat látott megjelenni. Nem nagyobbak egy méretesebb fagyöngynél. Annál viszont fájdalmasabbak. Eddigi élete során még csak a hírekben hallott róla, talán még a házban hallotta a kopogását a tetőn, de megélni nem volt szerencséje. A túlozni kívánó emberek a hírekben folyton azt hajtogatják, golflabda méretű. Akkor ő most ijedtségében mit mondhatna: medicinlabda eső?

Mégis, annyira tetszett neki a jelenség, az egész. Teljes valójában élvezte ezt a rengeteg égi áldást. Mindössze 5 perce küzdhetett a vízzel, mégis érezte, a cipőjében több víz van, mint a Balatonban, és fehérneműje sem maradt száraz.

A zene nagyon jól igazodott az időjáráshoz. A jégeső beálltával egy lassú szám kezdődött. Az eseményeknek gyönyörű keretet adott. Kiemelte annak minden pillanatát.

Érezte, nem bírja tovább, valami ki akar törni. Mélyről, válaszul a fejét bombázó bogyókra, az átázott ruhára és a lába alatt csobogó patakra. Eleresztette:

- A fenébe is! A pi – Nem volt érdemes folytatni. Nem az volt a lényege. A kiáltás szabadsága, az kellett neki. És a helyzet cseppet sem negatív volt, így a szavak is teljes mértékig örömét fejezték ki. Élvezte, úgy mint még talán semmit.

Kabátját, már csak a vicc kedvéért is, és mert érezte, kezd átázni, enyhén előre döntötte. Sejtelme beigazolódott: a Velencei tó talált helyet magának közvetlen a feje felett.

Befordult a Rónai György utcába – a ház már csak pár méterre volt tőle. A szembe szomszéd kutyája, aki fiatalságának elvesztésével eszét is elhagyta valahol, a garázs tetejének lelógó része alá próbált bújni – nem sok sikerrel.

- Na mi van, Lédi, most nem köszöntesz?

Válaszul két égi bogyó telibe találta bal kezének középső ujját, aminek a fejében való minimális, röhögés közepetti szitkozódás után egy rövidke jajj volt az eredménye, és a tompa fájdalom.

Megérkezett a kapuhoz, melyet egyenlőre csak saját két kezével húzhatott el, így nem foglalkozva a kabáttal – minek, hisz már úgy is elázott – két marokra fogta a fémvázat, és elhúzta azt. Felrohant a lépcsőn, bement a házba, és megállt közvetlen a bejárati ajtó előtt. Egy kicsit várt, amíg lecsepegett.

Közben édesapja is megérkezett, jól a képébe nevetett, átvette lánya táskáit, majd tovább ment dolgára.

A lány a kabátot felakasztotta a bejárati ajtó kilincsére. Lerántgatta magáról bő pólóját és rádobta a lépcsővel szembeni futópadra. Sarkánál letaposva levette cipőjét, majd miután a zoknikat is eltávolította, a zoknikat kicsavarva demonstrálta magának, hogy is nézhet ki egy vízesés. Nadrágját a póló mellé hajítva, és a futópad melletti tükrös ruhásszekrény előtt állva összegezte a száraz felületeket: a feje búbja vizes volt, ellenben a copfja nem, jobb szemöldöke is megúszta valami csodával határos módon, bugyijának 20%-a, és az egyetlen teljesen száraz ruha darabja a melltartó volt.

Nagy mosoly ült ki arcára, felöltözött, majd addig nem bírt magával, míg fel nem hívhatta az ifjút, akivel megérkezése előtt 45 perccel váltak el útjaik, de még annyit kellett várni, hogy ő is hazaérjen, és megbeszélték az esőt, illetve a délutáni beszélgetés eredményességét.

Másnap nem kevés örömmel vette észre, hogy könyvei, füzetei, és a könyvtárból kölcsönzött Villon verses kötet mind áldozatai voltak az esőnek, illetve hogy apja gondos beavatkozásának köszönhetően – lerakta őket a nappaliba úgy, ahogy voltak – semmi sem száradt ki. 

/Vodka:  Vízkeresztség/

Különös látogatás

 Csak megosztanék Veled valamit.

„A félelem mindig oktalan. Ha van neve, ha kitaláltuk az okát – már megszűnt.”

„A félelem, mint valami láthatatlan fluidum lepi el a szobát, mely először a bokáig, aztán a térdig ér, aztán felkapaszkodik a nyakig, végre az ajkunkat veri, majd összecsap a fejünk felett. És akkor már nincs menekülés.”

/Kosztolányi: Különös látogatás/

Csak ennyi. Érdekes az egész történet. Ha esetleg lenne kedved és időd, kérlek olvasd el. 

http://mek.oszk.hu/00700/00743/00743.htm#5 

Ha’ luego.

Kosztolányi

Aki nem tudná, miért szeretem annyira, vagy annak, aki azt se tudja, ki ő:

'"Én írónak készülök - szeretné megvallani Esti Kornél, akinek külsején is, belső arcvonásain is könnyűszerrel fedezi föl az olvasó a fiatal Kosztolányit. A szemérmesen elhallgatott vallomás egy vasúti kupéban hangzana el. Ott a vonatfülkében, útban Itália felé, a fiatalembert furcsa kaland éri; hatására úgy érzi, hogy alkalma volt bepillantani az élet mélységeibe. – Ha egyszer majd megtanulom ezt a nehéz mesterséget, mert méltóztassék elhinni, ezt is tanulni kell – folytatja gondolatban vallomását -, folyton virrasztani, szenvedni, megérteni önmagunkat és másokat, kegyetlennek lenni önmagunkhoz és másokhoz, szóval, akkor egyszer talán meg is írom ezt. Olyan író akarok lenni, aki a lét kapuin dörömböl, s a lehetetlent kísérli meg. Ami ezen alul van, azt lenézem, tessék megbocsátani szemérmetlenségemért, hiszen még senki vagyok és semmi – mégis lenézem, mélységesen megvetem.”

1915-ben, Nyomdafesték című publicisztikájában így ír önmagáról, vágyairól, írói törekvéseiről: „Kié azonban a vérem most, és kié a tintám? Nekem úgy rémlik, hogy a szegényeké… Azon gondolkodom, mi nekik a szeretetem – milyen haszontalan és ócska dolog -, s hányan lehetnek, akik igazán szeretnek engem. Nem a vérem vagy értékjelzéseim szerint, vagy aszerint, hogy jót vagy rosszat cselekedtem velük, de a belső arcomért. Az egyik kezem ujjain olvashatom meg őket? Vagy mind a két kezem ujjain? Ettől a boldogságtól őrjöngve járok az utcán. Hadd olvassam össze őket, ezen a két kezemen, az imádkozó két kezemen, mellyel most fohászkodom hozzájuk, az ismeretlenekhez, az olvasókhoz, akik szeretnek, és imádkozom értük meg magamért. Ne ítéljetek el. Nem a hiúság epilepsziája ez, nem terpeszkedési vágy és feltűnési viszketeg. Csak fájdalom és alázat, olyan, mint az, hogy még mindig itt vagyok a nyomda előtt, alamizsnaváró koldus a templom küszöbén.”

Könnyednek, elegánsnak, szellemesnek tartja az irodalomtörténet Kosztolányit, aki a forma szépségét – ezen ő elsősorban a kifejezés pontosságát értette – mindennél többre becsülte. Joggal. de z idézett vallomások arról, hogy miért ír, kiknek ír, csakúgy jellemzőek rá, mint stílusának elbűvölő ereje. ’


Ez van a könyvem borítójának belső oldalán. Ha ez nem mond semmit, semmi sem mond valamit.

Ha' luego.

Kifürkészhetetlen arc a távolban

Eddig, ahányszor láttam, egy bánatos arc tárult elém. Nagy szemek, a semmibe révedő tekintet, a kínt ábrázoló, befelé emelkedő, végül még is csak visszakanyarodó szemöldök, s a vékony ajkak. Persze, ez általánosságban éjfél előtt történt – a találkozás -, így ez is lehet az oka a változásnak.

Tegnap ismét láttam, azonban éjfél után. Amint össze ért tekintetünk, úgy éreztem, meg kell valljam neki végre, amit érzek. Ki is mentem végül a teraszra, bögre kakaóval a kezemben, és csak Őt néztem némán. Aztán csak kibuggyant belőlem, mégis némán, magamban a szó: szeretlek. Ő nem válaszolt semmit. A tekintete kifürkészhetetlen volt. Nem értettem. Kivehetetlen volt bármiféle érzés, mert benne volt minden érzés, és mert csak a szemeit láttam, semmi mást. Próbáltam erősebben koncentrálni, próbáltam értelmezni, de nem volt sikerem. Végül gyáván föladtam, s visszamentem a nappaliba. De akkor ő megint olyan hívogatón világított felém, s én nem tudtam megválni se tőle. A szobából, az ablakon keresztül újra meg újra látnom kellett, miközben a tekintetét takaró ágakon keresztül kellett néznem. Belezavartak a gyönyörű látványba. Aztán nem bírtam tovább. Bementem alvó szüleim szobájába, elvettem anyám fényképező gépét, s újra kimentem a teraszra. A képek nem segítettek. Ahogy máskor, úgy most se segítettek, az arca nem kivehető, csak a sziluettje, de végül ennyivel megelégedtem, mert rádöbbentem, ő akarja így. Ha lenne egy képem, talán nem rohannék ki hozzá esténként.

Ha’ luego.

„A Napba nézek és fázik a szemem.”

/Bérczesi Robi/

(Ő az)

Egy kellemes vasárnap

Hogy is telhet el egy kellemes vasárnap? Hajnalban szépen felkel az ember, letusol, felöltözik, és szépen elindul a Népligethez, hogy egy jót kiránduljon valakivel, akit szeret, vagy valakivel, akit talán szeretni fog. Nos, mivel nekem ez nem sikerült, hát maradtam itthon, hogy büszkén, hasbehúzva és mellkirakva tételkidolgozzak a közel három hétre lévő spanyol szóbelire. De pihenni is kell, meg is tettem, van is gyümölcse. Félre ne értsd, pihenés alatt nem azt a fél órát értem, amikor lemegyek a konyhába, valami ehetőt keresek, nagy nehezen elnyammogom, közben nézem a tévében, ahogy a másodikvilágháborúsjapánkatonák ölik a másodikvilágháborusnémetkatonákat, akik meg ölik a ... Szóval nem, az komoly kutató munka: meg kell ismerni az egyént, akit csak Jancsikának hívnak, és akit emlegetnek, mikor azt mondják nekem: "Száradtál vólna apád lábára!". Elképzelhetetlen élvezettel nézi az ilyesfajta műsorokat. Jó neki.
Nem, a pihenés az, amikor a bennem felgyülemlet, az események által gerjesztett történeteknek látható formát, testet adok.
Három ilyen volt, eredetileg - legalább is az eseményekkel össze függő iromány -, de csak kettő sikerült normálisra. A harmadikat majd megszülöm.
Ezen irományoknak azért eléggé nagyon nincs sok köze a valósághoz. Csak úgy jönnek. Nem az érzéseimet, a valóságot, vagy mások érzéseit tükrözik, csak azt, mik keringenek a fejemben... Hosszúak lesznek ilyen kis sorokkal, bocs, és jó olvasgatást...
Ha' luego.

Lezárult kérdés

Amikor történt az eset, már elég régóta nem beszéltünk. Persze, nem nyávoghatok, hisz a saját döntésem volt, és, az igazat megvallva nem is bántam meg ezt a döntést.

Úgy kezdődött, mint minden más emberi kapcsolat: megismerkedtünk. Mi másért, mint hogy én azt akartam. Ő bizalmatlan volt, én tolakodó. Két külön világ, egy univerzum.

Neki szüksége volt arra, hogy más elnyerje a bizalmát, és szüksége volt arra, hogy bízhasson másban. Nem volt az a sietős típus.

Én meg… Rohantam szaladtam, hisz minden érdekelt, nem megmagyarázhatatlan okokból, és meg is szoktam addigra, hogy lehet ezt így. Hisz mindenki így állt hozzá, akit addig ismertem.

Négy hónap alatt elég sokat sikerült fejlődni. Ennyi idő alatt túl voltunk két vallomáson, sok sértődésen, pár kiboruláson, 2-3 hétnyi hallgatáson, néhány sütin, pár tucat együtt való hazautazáson, és még megannyi, élvezetes pillanaton és emléken.

És ennyi idő kellett ahhoz is, hogy megbizonyosodjam róla: ebből nem is lesz semmi. Ő nem akart a barátom lenni, én nem kívántam a haverja lenni. Ekkorra hittem el minden megérzésem. Ekkorra fogtam fel minden kis jelét. Így utólag nézve sokkal jobb lett volna, ha elsietjük a dolgokat, mint azt mindenki más is teszi, mert akkor hamarabb derül ki ez számomra, és kevesebb idejét raboltam volna.

De csak megköszönhetem, hogy nem siettünk, hisz ez által az ismeretség által fejlődtem sokat. Higgadtabb, meggondoltabb lettem minden más új és régi kapcsolatban, és ennek köszönhetően találtam meg azt az embert is, akivel ide s tova három éve vagyunk már együtt. Sosem képzeltem volna, hogy bárki elvisel ennyi ideig.

Nos, az egy hetes előzmény.

Nem szóltam hozzá, nem is néztem felé. Na jó, de, egy pirinyót, csak amennyi nem ártott. Aztán egy pénteki napon végül is újra gondoltam rá. Akkor nagyon ellenkeztem ez ellen, pedig igen hasznos kis fejtörés volt. Végre elhatározásokra jutottam, végre tettre kész lettem, végre elmorzsoltam pár könnyet.

Haza mentem, édesapám megkértem, hogy kapcsolja be számítógépét, leültem az asztal elé, és írtam. Először csak egy szimpla Office Word-be, a biztonság kedvéért. Így volt időm gondolkodni, nem tudott reagálni, és még a nyelvhelyesség is ellenőrizve volt. Maga a tökély. Kérdezhetnéd, miért nem mondtam, vagy küldtem levélben, mint minden normális ember. Részben, mert nem vagyok hétköznapi, normális ember – mint ahogy senkise az. Részben, mert egy levélnél ott a lehetőség a válaszlevélre. Olvasás végére érve ott a kínálkozó alkalom, a „válasz” gomb lehetősége. Erre nem vágytam. Mondani? Én és a beszéd, ugyan már. És érintkezésünk nagy részét az msn-en keresztül való beszélgetés tette ki. Úgy éreztem, úgy lenne a helyes, ha azon keresztül is fejeződne be.

A levél végére értem, szépen átnéztem, elolvastam, szórendi és személy béli egyeztetési hibákat kerestem, majd mikor megelégedtem irományommal, bejelentkeztem az ebuddyn a messengeres felhasználómmal, nyitottam egy beszélgetést Vele, átküldtem mondandóm, majd letiltottam. Pontosan úgy csináltam, ahogy elterveztem. Ennyiben jó érzés volt. Az, hogy a vég formát kapott, már kevésbé. Szívem összeszorult, torkom kiszáradt. Egy könnycsepp is készülődőben volt, de hamarabb elzártam magamban ezen érzéseket, mintsem hogy az kicsordulhasson.

Hát, maga a sztori ennyi volt. Csak hát…

Utána sokat gondolkodtam rajta, először csak viccből, aztán már egyre komolyabb felindulásból, hogy mi lenne ha… ha mondjuk… csak egy puszi, semmi más. Esetleg még egy ölelés. Vagy… egy csók? Hisz azt végre se tudnám hajtani, merszem se volt hozzá, először még kedvem se.

Aztán egyre többször fordult meg a fejemben, mikor a tévében is elcsattant egy csók, vagy egy párt láttam. Vagy mikor őt az iskolában. Olyankor hevesebben is vert a szívem, puszta félelemből.

Múlt az idő, egy hónapja járt erre fele minden gondolatom, az iskola is a végéhez ért. Döntésre jutottam. Az utolsó tanítási nap harmadik óráján voltam. Nem bírtam tovább válasz nélkül. Igen vagy sem? Szeretem?

Ahogy megszólalt a csengő, felálltam és kirontottam a kicsiny teremből. Ész veszejtve rohantam minden felé, őt keresve. Aztán megláttam. Üldögélt az iskola elülső aulájában, a lépcsőzetesen elhelyezett dobogók legfelső szintjén, és szokásos tevékenységét végezte: olvasott.

Elindultam, megtorpantam. Addig nem gondoltam rá, hogy Ő neki ez hogy fog esni, ez mit fog jelenteni. Aztán úgy döntöttem, nem is az a lényeg. Meg majd úgy is megtudom. Így is lett.

Oda rohantam, felmásztam hozzá, és kihasználva, ahogy felnézett rám, ajkaimat az övéihez érintettem. Tovább nem jutottam, hisz Ő, a kezében lévő könyvvel nem is foglalkozva lökött el magától.

A szívem majd ki szakadt. És nem, nem a futás okozta fáradalmak, vagy a helyzet okozta izgalom miatt. Fáradt nem voltam, az adrenalin még bennem járt-kelt. Izgatott sem voltam. Nem úgy éreztem. És ezen okok nem okoznak pillangó érzetet az ember hasában. Hát kiderült. Szerettem. Magam is igen meglepődtem rajta. De legalább tudtam a választ, és ezzel megelégedve hátat fordítottam Neki, és elmentem, vissza a kis teremhez, vissza a felháborodott tanárhoz.

Minden úgy maradt, mint addig volt. Nyár lett, nem láttuk egymást hosszú ideig. Akkor ismertem meg egy hozzá hasonlóan lassan ismerkedő ifjút. A páromat. 

/Vodka: Lezárult kérdés/

Kérdés kipipálva

Hosszú ideje nem volt már semmi közünk egymáshoz, mire ez másoknak is feltűnt. Bellával is így volt. Nem csoda, annyira nem beszéltünk, nem is lógtunk együtt sokat. Csak olykor váltottunk pár szót akkor is a „Mizu? Csajok? Pasik?” volt a felállás. Természetesen Gábor újfent felkerült a megbeszélni valók listájára, és még mindig úgy volt vele – mint ahogy mások is -, hogy én szerelmes voltam belé, és hogy akkor mi van, egyebek.

Persze, elmagyaráztam a helyzetet, miért ne, jó fej, őszinte, és ami fontos: nem jár el a szája, ha olyanról volt szó. Elmeséltem, hogy nem gondoltam folytathatónak a dolgot, és hogy én magam vetettem véget az egésznek. Még mindig nem értette, mondtam, hogy elegem volt az egyre gyakrabban felmerült problémákból, hogy azokat nem lehetett megbeszélni, a folyamatos titkolózásból, és legfőképpen az tett be, mikor végre ráébredtem, mind a ketten mást akarunk a másiktól: Neki max egy haverra volt szükség, én pedig azt hittem, végre lesz egy olyan világmegváltó barátom.

A lány persze ezt megint félre értette, láttam az arcán, sajnált, hogy annyira szerelmes voltam Belé. Nekem erre a nézésre nem volt szükségem, inkább úgy döntöttem, megszakítom a beszélgetés ezen szálát, átnyargaltunk rá.

De a baj az volt, hogy mély nyomot hagyott bennem az a nézés, az a gondolat. Valóban elkezdtem rajta én is törni a fejem, vajon szerelmes vagyok-e belé. Mert ha igen, az elég kellemetlen dolog lett volna. Onnantól kezdve újra foglalkoztatott a kérdés, amit, bár addig még nem tettem fel magamnak, már egyszer megválaszoltam: nem.

Teltek, múltak a napok. Én csak törtem a fejem. Nem gondoltam, hogy alapja lenne. Nem gondoltam, hogy igazából létezne a kérdés. De annyira zavart, hogy megint elültették bennem ezt az infantilis tévhitet.

Aztán két héttel iskolazárás előtt a földszinti folyósón elkapott. Megállított, azt is megakadályozta, hogy tovább menjek. Volt mondandója, és azt akarta, hogy végig hallgassam. El is mondta a magáét: nem tudja, mi van, azt sem, miért, de nem bírja tovább így. Zavarta, hogy nem vagyok ott Vele, hogy nem beszélgetünk. Hiányoztam Neki. Jól esett, még így pár hét késéssel is ez a kis vallomás. De már megvolt az elhatározás, közöltem Vele is: nincs folytatás, nincs semmi. Egyikőnk se veszít semmit. Haverja van elég, én meg majd megkeresem a magam barátját.

Aztán hirtelen felindulásból megcsókoltam. Éreztem, hogy nem tud vele mit kezdeni, nem is csókolt vissza. Ellenben én megkaptam, amit akartam. Csak egy válaszra volt szükségem az elvetett kérdésre: nem, valóban nem voltam Belé szerelmes. Jól esett. Megnyugtatott. Aztán kihasználtam, hogy még mindig nem eszmélt fel, félre löktem és otthagytam.

Ezek után bizton állíthattam, kétségtelen, hogy nem szerettem.

Ezek után ő is megértette, hogy nem akartam Tőle semmit.

Ezek után minden maradt a maga megszokott medrében.

/Vodka: Kérdés kipipálva/

Le Cupidóval xD

Nyár, Béka tábor, szerelem, Sümeg, szabad idő, egy gitár a kézbe, egy rossz pillanat, a magány, a lehetőség. Azaz, eredmény egy béna dal :D. Kegyetlen sz**, a dallamot szerencsére be se tudom mutatni, de elég ütős maga a szöveg is :P.

Fenébe az elmélettel, 

Állj le már a képzelgéssel!

Senkinek sincs megírt párja,

Csak néhány van, ki "megtalálja"

Nincsen megírva a sorsunk,

Sem az, hogy kihez tartozunk;

Nincs is örök szerelem,

Gyenge, véges érzelem.

Ref.:

A Szerelem csak egy senki,

Ennek véget kéne már vetni,

Hogy az életünk élhetőbb legyen,

Szúrjuk most Cupidót szíven.

Eltarthat egy jó ideig, 

Aztán lassan el is múlik;

Utána csak barát a társ, 

Régen elmúlt fellángolás.

Lesz róla egy papírotok, 

Hogy egykor mennyire megvoltatok, 

S a mézes hetek múlta után

Egymást nézitek majd bután.

Ref.

És ez még a jobbik eset,

Hol csak elpárologtak az érzelmek.

De van, hogy a gyűlölet a vég,

S kettőtök közt örök az ellentét.
/Vodka: Le Cupidóval, 2009. augusztus 21./

A refrén hamar megszületett. Csak egy szórakozásból indult :D. Jött ám minden marhaság, csoda, hogy ez lett a vége...

A Szerelem csak egy senki, 

Ennek véget kéne már vetni.

Fogjunk kézbe géppisztolyt, 

Lőjünk agyon minden molyt. 

 (ne kérdezd, magam sem tudom, hogy született xD)

Lőjünk szét minden szívecskét,

Tőrjük el Cupido kezét vesszejét.

Hogy az életünk élhetőbb legyen, 

Lőjük most Cupidot szíven. 

Hát, látszik, mit használtam miből xD. Szép alapok. Először nem ilyen durvának indultam, csak elkezdtem bőgni, bőgésből düh lesz, dühből vicces vers-dal xD. Remélem Te is jót szórakoztál, mint én. Szánalmas, ezért vicces. Nekem tetszik :).

Ha' luego.

Levél

Bement a szobájába, s egy kicsit megmozgatta a rozoga hajópadlót. Felemelt egy deszkát, és kivette a kis bőrkötésű könyvet. A viszontlátás perce volt ez: rég nem írt bele semmit. Nem volt mit. Nem volt minek.

- Miért is ne… - gondolkodott el. Emlékezett egy napra, amikor egy akkor még osztálytársánál járt, és az megmutatta a maga kis „naplóját”. Tulajdonképpen csak szerelmes levelek voltak benne. Az akkori imádottjának szóltak, aki persze mit sem tudott érzelmeiről.  Egy próbálkozást megér, legalább ő is kiadja magából, valamiformán.

A deszkát visszaillesztette helyére, asztalához ült, kinyitotta a könyvecskét, tollát kezébe fogta, s neki kezdett – volna, ha tudta volna, hogyan is tegye.

- Bele a lecsóba, természetesen.

Drága!

Ezt el kell mondjam neked. Jelen esetben írjam. Most, hogy már huzamosabb ideje fennáll ez a helyzet, volt időm gondolkodni. Sokat értem el vele. Ne nevess, igen, szoktam gondolkodni, tudod, amikor a semmibe tekintve elkezdek grimaszolni, az az.

Nos… Nem nevezhető a miénk egy ősrégi ismeretségnek. Négy hónap. De ez alatt a négy hónap alatt tanultam meg, hogy igen, ez rengeteg idő. Mint ugye hozta is maga után eredméynét. Ennyi idő pont elég volt ahhoz, hogy annyira megismerjelek, hogy tudjam, nem akarlak ismerni.

Ez alatt sok mindent megéltünk: egyszer szerelmet vallottam, kétszer szerelmet vallottam. Te tűrted, mondtad, hogy ez csak kémia, miegymás… és gondolom jókat is derültél rajtam. Mert bolond vagyok.

Aztán voltak félreértések is. Volt, ami reményt adott, volt, ami veszekedést. Meg az általános: én haragszom, Te pedig azt hiszed, valamivel megsértettél, valami komolytalan butaságon megsértődtem. Sosem volt így. Valóban: érdekes az ember.

A lényegre térek, végre. Az utóbbi pár napban, a „mosolyszünet” ideje alatt sokat gondolkodtam ezen a kémia dolgon, rajtad, rajtunk. Hogy hova jutottam? Volt, ahol/amiben eredményt kaptam, maradt, amiben még mindig teljes a káosz. A kémia témakörben mindenképp jutottam valahova.

Hála Neked, végre tisztában vagyok az érzéseimmel, és azok előjeleivel. Ugyan úgy az irántad érzett dolgokkal.

Amíg figyelnem kellett arra, mit érzek, addig megpróbáltam nem érezni semmit, s ez többé-kevésbé sikerült is. Most, hogy mindent szabadjára ereszthettem, más a helyzet. Valóban, kémia, olyan erős, mint amit még nem éltem meg. Ez magyarázza, hogy bármennyire is bármilyen voltál, én azt hiszem, szeretlek. Pedig! Voltak, vannak, és valószínűleg lesznek dolgaid, amelyek az elveimnek teljesen ellentmondanak, ugye, ez a hosszas csend is erre alapul. Ezeket hidalja át a kémia. Így is azt érzem, tartozni akarok hozzád, ha egyik formán nem lehet, legalább máshogy. Ezt hidalja át az agyam: Ne kínozd magad, kislány! Ezért nem akarok senkid se lenni.

De közben ott van a szívem is. Még mindig nem dobog úgy, mint egyszer, régen. Bár, azóta nem is dobogott soha (és ezt köszönöm Neked, hogy megértetted velem, hogy Ő óta nem voltam szerelmes). De már valami van, valamit érzek. Picike. Halk. De ott van. És az, hogy pár napig nem mertem lecsukni hosszan a szemem, mert Téged láttalak, az is ennek a jele. Valamit érzek irántad. Nem puszta vonzalom, ez sajnos már biztos.

Megragadt bennem, amikor utaztunk egyszer, hazafele egy kirándulásról. Mellettem ültél, bár úgy volt, csak félideig, Te valahogy mégis maradtál, a dolog elfelejtődött. Zenét hallgattunk, és egy óvatlan pillanatomban Rád néztem. Belém égett a látvány. Az énekessel együtt tátogtad a szöveget, de az az átélés, amit láttam. Abba beleszerettem. Persze, hisz tudod, a zenével kapcsolatos dolgaid számomra mind csodálni valóak.

A „Te” téma persze maradt káosz. Emberként gondolok sok mindent, gondolkodóként nem tudom, mit mire véljek. Tényleg mind az a hiba, amit mutatsz, létezik, vagy csak lusta vagy, de szörnyen, és ezért nem ellenkezel?!...

A „Mi” téma? Nem létezik, az igazat megvallva. Vagyis de. Ki tudja. Én semmiképp se.

Aztán ott van az is: nekem valahogy mindig az tetszik, ha valaki cseppet sem tökéletes. Vannak hibáid. Én ezt sajnálom, ha nem lennének, nem tartanánk itt. Gondolj bele, Neki sincsenek hibái, és, nem is érzek iránta, csak szimpla szeretetet.

De akkor is… ha nem lennének feromonok, vagy mi a csudák, nem lenne ez az egész. Nem valószínű. Ha lány lennél – és nem afféle mód, mint azt párszor említettük s megesett -, na látod, akkor biztos nem lenne ez. Ez a szomorú a dologban.

Az jutott így hirtelen eszembe: mi lenne, ha mernék melletted érezni? Lehet, a szívem is ámokfutásba kezdene? Érdekes. Remélem, sose derül ki.

Bár sokan azt mondják, mazochista vagyok, én ennek ellentmondok. Ez nincs így, pont ezért nem akarok Veled már semmiféle kapcsolatot, se ismerősi, se baráti, se ellenségi… semmilyet. No meg persze, ez Téged úgy se érdekel. Hisz ha érdekelne, már tettél volna valamit… de biztos én vagyok a hülye… tudom…

Mondandóm zárom, nem fárasztalak tovább. Nem érdemes. No meg, magamból kiadtam, és az igazat megvallva, Te ezt úgysem fogod olvasni. Ahogy más se, erre mérget vehetsz.

Szép életet, meg egyebek.

- Valóban jobban érzem magam. Ez jól esett.

Felállt, a könyvet becsukta, és elindult a mozgó deszka felé, de akkor máshogy döntött. Kiment szobájából, a fürdőszoba felé vette az irányt, saját szekrényéből kivette a körömlakklemosót, utána kiment a kertbe, a tűzrakó helyhez. Már kezdett sötétedni, tűzrakáshoz jó időzítés. Kinyitotta a könyvecskét, megpróbálta minél jobban beáztatni, aztán elővette a mindig zsebében lapuló öngyújtót, és egy kitépett lapot meggyújtott. Belerakta a kihajtott könyvbe, a lemosóban lévő alkohol rögvest lángra kapott, s amint az elégett, a lapok már maguktól is égtek.

    - A szó elszáll, az írás elég… - mondta búcsúzóul egy keserédes mosollyal.
/Vodka: Levél/

Gond-olat

"Ne búsulj, kislány!" - 

Súgtam halkan magamnak - 

"Lesz ez még máshogy is,

lesz ennél szarabb nap.

Holnap már egyel jobb,

Azután kettővel, 

Utána nem foglalkozol

Azzal a hülyével.

Teperni felesleg,

Szaladtál eleget,

Ott szard le magasról, 

Ahol Ő tégedet.

Fogsz még sírni kicsikét,

Később csak keveset, 

Lassacskán elfelejted, 

Hogy ez már megesett.

Egy barátság véget ért,

Neki semmit sem jelentett, 

Hasonulj te hozzá, 

Különítsd el elmédet.

Még több bántód lesz, 

Számtalan s rengeteg, 

Iparkodj edzeni, 

Acélozd szívedet. 

Többet arra ne hallgass, 

Mit hazug érzelmek mondanak, 

Az elme, mi megsegít, 

Az érzelmek rontanak."

/Vodka: Gond-olat, 2010. április 15./

Úton hazafelé...

A hazaút, bárki bármit mondjon, mindig izgalmas dolog - mert ugye, az izgalom nem jelent sem pozitívat, sem negatívat. Vegyük az esti utam. 

A vonaton volt a legegyszerűbb. Nem kellett sok mindenre figyelni, gondolni. Ott volt velem a spanyol, a szavak, az idők, a ragozások. Csak azon kellett törjem a fejem, mi a rendszer, mit?, hogy?, hova? kell írni. Igazi kikapcsolódás, melyet az ember vissza sír.

Aztán eljött az idő, össze szedelőzködtem, leszálltam. Ahogy én Harasztira, úgy a gondolataim az agyamba, megérkeztünk.

Utam a Némedi út mellett vezetett. Bár késő volt, autók s a helyi járat fényei és zajai egyaránt kísértek. Kiváló hely, idő, lehetőség rá gondolni egy kicsit. Elszúrtam-e vagy sem. Végül arra jutottam, hogy újabb nehezítő körülményeket találtam magamnak, azaz nem jutottam sehova, így maradt az általános megoldás: adok még időt a dolog érésére, s a gondolkodást elnapoltam. 

Befordultam a Tavasz utcára. Sötét, magányos, csendes, autó és ember mentes. A fülemben José Gonzales duruzsolt. Frenetikus. 

Ahogy mentem, újra elérkeztem abba az állapotba, amikor a testem nincs összeköttetésben az agyammal,s az agyam ezt érzi. Ilyenkor nem tudom, miért megy a lábam, miért változtat helyet lépésről lépésre. A fejemben ott volt minden: a vonaton tanultak, Ő, a hazaérkezés elgondolása... és mégse volt benn semmi, pangtam az ürességtől. Csak José, José, José... és kiszakadt belőlem. Én is énekelni kezdtem, bár a szöveget nem tudtam, tökéletesen halandzsáztam - valóban azt a hatást keltette, mintha tudnám a szöveget, csak más nem tud ahhoz eléggé angolul, hogy megértse. Először megelégedtem azzal, amit José is énekelt, de többre vágytam, átvettem a gitár szerepét is. A sötét utcán csak nekem kapcsolódtak fel az éppen nem működő közúti lámpák. A hangom utat tört a sötétben. Élveztem. Jobb, mint egy egyszerű kiáltás, ebben valóban benne van az ember. 

Ahogy a Rónaihoz értem, visszatértem. A gondolatok visszacsepegtek az agytekervényekhez. Problémák. Megint rá gondoltam, s gondolok most is. Mi lesz?!... Valószínűleg semmi. Megoldódik. De már egy énekkel könnyebb volt.

Aztán hazaértem. /Vodka: Úton hazafelé.../