Darab-Egész

Te szétszedtél, én pedig asszisztáltam. Azt mondtam, az érzéstelenítésen túl vagyunk, a kezedbe adtam a szikét, és átadtam magam a fájdalomnak, és a fájdalom indukálta érzéketlenségnek.

Amikor törlést kértél, én töröltem.

Amikor szívást kértél, én szívtam.

Szétszedtél, és most darabjaimban fekszem itt a hideg fém asztalon, az üres fényben, fázva.

Nem is értem, hogyan érezhetem a hideget, amikor önmagamtól vagyok elválasztva.

Én akartam szétesni, ez pedig magamtól nem ment.

Részeimre kellett válnom, hogy újra felépítsem magam, hogy érezni tudjak, hogy ne csak fájni, tévelyegni, hanem látni.

Összerakom magam, de csak lassan, miközben gondolkodni se tudok, mert valahogy beleszoktam, hogy a kisujjam a térdemhez kapcsolódik és fordítva.

Füstben és borban puhítom magam, mert nem a szétesés a legnehezebb. A velőt rázó fájdalom valójában akkor érkezik, amikor a megfelelő porcika a megfelelő porcikához ér, mert ők is érzik, hogy ez örökké fog már tartani, mert ennek így kellett lenni, és sírnak.

A sok piros könnytől csúszik a kezem; néha félre öltök, olyankor vissza kell bontanom.

Amikor már majdnem kész vagyok, és félig egészében látom a képet, akkor jut eszembe: hogyan kaparinthatom újra meg azokat a csücsköket, amiket nagylelkűen osztogattam, nem gondolva, hogy magamat osztogatva nem csak másnak árthatok?!

Bár már a kép is érdekes… Mindenki csak egy csücsköt ad a szívéből, de ha ezt többeknek adja, hogyan lehet az csücsök? Ha pedig ennyire amorf a szív, honnan fogom tudni, hogy minden darab visszakerült a helyére?

Mire befejezem ezt a műtétet, a leghiányosabb állapotomban leszek végre egész.

(2015.10.26.)

A magánynak ... van

Amikor kimondod, hogy magányos vagy, akkor is valakihez beszélsz. Lehetsz a világ legboldogabb és legszeretettebb embere késő éjszaka egyedül a szobádban, összezárva a gondolataiddal.

A magány akarat, vágy, valamire.

Egyszer csak szembejön valaki. Eddig senki sem volt, de a magány most őt tette mindenné, ő a középpont, ő a cél. Vele alszol el, vele gondolsz.

Nem látsz magad előtt álomképeket, hogy a kezét fogod, miközben a gyermekeitek körülöttetek rohangálnak, még az esküvőig se jutottál el, sőt, azt sem érzed, ahogy az ajkaitok összeérnek az első csók alkalmával. Csak áll előtted. Vagy ül? Mosolyog, vagy talán gondolkozik? Ki van engedve a haja, vagy éppen felzselézve? A legjellemzőbb, az első benyomás. Ő van előtted.

A magány ideált farag Neked, hogy jobbá tedd magad azon személy számára, akit Te akarsz. Nem okoz álmatlan éjszakákat, csak néha nedves párnákat, mielőtt eljön az érzéketlenség.

A magány hosszú időre is szólhat, a magány veled van a legnagyobb bulikon, a kedvenc könyved olvasása közben, egy feladat elvégzésénél. Ott van a kádban, de a wc-papír tekercsen is szívesen üldögél, keresve veled a szemkontaktust.

Gondolkodásra késztet.

De csak egyszer juss el oda, hogy leültök beszélgetni. Az elején pirulsz, a szavak nem úgy jönnek, nem is azokat kerested. Ideges kézmozdulatok, izzadó tenyér. Mire azonban a végére értek, a köd szétoszlik, a szeme sem hívogat. Ott vagy egy olyan ember társaságában, akit talán még barátodként sem kívánsz, aztán majd magyarázhatod, hogy miért csaptad magad homlokon. Azt mégsem mondhatod el őszintén, hogy magányos perceid óráknak tűntek miatta, akit a vágy teremtett?!

Adèle

Csak egyszer szerettem,

s ha jól emlékszem,

elfelejtettem…

Kék volt a szeme?

Vagy az a haja színe?

De a mosolya,

a mosolya fecskék repülése:

kissé ritkás, de kellemes látvány,

az ember csak figyeli,

elméláz némán,

hogy az a mosoly

csak neki,

csak ott;

hogy a karok

amik álomba rintgatnak ott,

hogy csak az enyém,

hogy nem volt még másé,

és mennyire fog fájni,

amikor a viszontlátásé

az öröm, nem pedig az övé,

mert se együtt,

de külön se többé…