Darab-Egész

Te szétszedtél, én pedig asszisztáltam. Azt mondtam, az érzéstelenítésen túl vagyunk, a kezedbe adtam a szikét, és átadtam magam a fájdalomnak, és a fájdalom indukálta érzéketlenségnek.

Amikor törlést kértél, én töröltem.

Amikor szívást kértél, én szívtam.

Szétszedtél, és most darabjaimban fekszem itt a hideg fém asztalon, az üres fényben, fázva.

Nem is értem, hogyan érezhetem a hideget, amikor önmagamtól vagyok elválasztva.

Én akartam szétesni, ez pedig magamtól nem ment.

Részeimre kellett válnom, hogy újra felépítsem magam, hogy érezni tudjak, hogy ne csak fájni, tévelyegni, hanem látni.

Összerakom magam, de csak lassan, miközben gondolkodni se tudok, mert valahogy beleszoktam, hogy a kisujjam a térdemhez kapcsolódik és fordítva.

Füstben és borban puhítom magam, mert nem a szétesés a legnehezebb. A velőt rázó fájdalom valójában akkor érkezik, amikor a megfelelő porcika a megfelelő porcikához ér, mert ők is érzik, hogy ez örökké fog már tartani, mert ennek így kellett lenni, és sírnak.

A sok piros könnytől csúszik a kezem; néha félre öltök, olyankor vissza kell bontanom.

Amikor már majdnem kész vagyok, és félig egészében látom a képet, akkor jut eszembe: hogyan kaparinthatom újra meg azokat a csücsköket, amiket nagylelkűen osztogattam, nem gondolva, hogy magamat osztogatva nem csak másnak árthatok?!

Bár már a kép is érdekes… Mindenki csak egy csücsköt ad a szívéből, de ha ezt többeknek adja, hogyan lehet az csücsök? Ha pedig ennyire amorf a szív, honnan fogom tudni, hogy minden darab visszakerült a helyére?

Mire befejezem ezt a műtétet, a leghiányosabb állapotomban leszek végre egész.

(2015.10.26.)