2010. június 3., csütörtök

Kosztolányi

Aki nem tudná, miért szeretem annyira, vagy annak, aki azt se tudja, ki ő:

'"Én írónak készülök - szeretné megvallani Esti Kornél, akinek külsején is, belső arcvonásain is könnyűszerrel fedezi föl az olvasó a fiatal Kosztolányit. A szemérmesen elhallgatott vallomás egy vasúti kupéban hangzana el. Ott a vonatfülkében, útban Itália felé, a fiatalembert furcsa kaland éri; hatására úgy érzi, hogy alkalma volt bepillantani az élet mélységeibe. – Ha egyszer majd megtanulom ezt a nehéz mesterséget, mert méltóztassék elhinni, ezt is tanulni kell – folytatja gondolatban vallomását -, folyton virrasztani, szenvedni, megérteni önmagunkat és másokat, kegyetlennek lenni önmagunkhoz és másokhoz, szóval, akkor egyszer talán meg is írom ezt. Olyan író akarok lenni, aki a lét kapuin dörömböl, s a lehetetlent kísérli meg. Ami ezen alul van, azt lenézem, tessék megbocsátani szemérmetlenségemért, hiszen még senki vagyok és semmi – mégis lenézem, mélységesen megvetem.”

1915-ben, Nyomdafesték című publicisztikájában így ír önmagáról, vágyairól, írói törekvéseiről: „Kié azonban a vérem most, és kié a tintám? Nekem úgy rémlik, hogy a szegényeké… Azon gondolkodom, mi nekik a szeretetem – milyen haszontalan és ócska dolog -, s hányan lehetnek, akik igazán szeretnek engem. Nem a vérem vagy értékjelzéseim szerint, vagy aszerint, hogy jót vagy rosszat cselekedtem velük, de a belső arcomért. Az egyik kezem ujjain olvashatom meg őket? Vagy mind a két kezem ujjain? Ettől a boldogságtól őrjöngve járok az utcán. Hadd olvassam össze őket, ezen a két kezemen, az imádkozó két kezemen, mellyel most fohászkodom hozzájuk, az ismeretlenekhez, az olvasókhoz, akik szeretnek, és imádkozom értük meg magamért. Ne ítéljetek el. Nem a hiúság epilepsziája ez, nem terpeszkedési vágy és feltűnési viszketeg. Csak fájdalom és alázat, olyan, mint az, hogy még mindig itt vagyok a nyomda előtt, alamizsnaváró koldus a templom küszöbén.”

Könnyednek, elegánsnak, szellemesnek tartja az irodalomtörténet Kosztolányit, aki a forma szépségét – ezen ő elsősorban a kifejezés pontosságát értette – mindennél többre becsülte. Joggal. de z idézett vallomások arról, hogy miért ír, kiknek ír, csakúgy jellemzőek rá, mint stílusának elbűvölő ereje. ’


Ez van a könyvem borítójának belső oldalán. Ha ez nem mond semmit, semmi sem mond valamit.

Ha' luego.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése