Eddig, ahányszor láttam, egy bánatos arc tárult elém. Nagy szemek, a semmibe révedő tekintet, a kínt ábrázoló, befelé emelkedő, végül még is csak visszakanyarodó szemöldök, s a vékony ajkak. Persze, ez általánosságban éjfél előtt történt – a találkozás -, így ez is lehet az oka a változásnak.
Tegnap ismét láttam, azonban éjfél után. Amint össze ért tekintetünk, úgy éreztem, meg kell valljam neki végre, amit érzek. Ki is mentem végül a teraszra, bögre kakaóval a kezemben, és csak Őt néztem némán. Aztán csak kibuggyant belőlem, mégis némán, magamban a szó: szeretlek. Ő nem válaszolt semmit. A tekintete kifürkészhetetlen volt. Nem értettem. Kivehetetlen volt bármiféle érzés, mert benne volt minden érzés, és mert csak a szemeit láttam, semmi mást. Próbáltam erősebben koncentrálni, próbáltam értelmezni, de nem volt sikerem. Végül gyáván föladtam, s visszamentem a nappaliba. De akkor ő megint olyan hívogatón világított felém, s én nem tudtam megválni se tőle. A szobából, az ablakon keresztül újra meg újra látnom kellett, miközben a tekintetét takaró ágakon keresztül kellett néznem. Belezavartak a gyönyörű látványba. Aztán nem bírtam tovább. Bementem alvó szüleim szobájába, elvettem anyám fényképező gépét, s újra kimentem a teraszra. A képek nem segítettek. Ahogy máskor, úgy most se segítettek, az arca nem kivehető, csak a sziluettje, de végül ennyivel megelégedtem, mert rádöbbentem, ő akarja így. Ha lenne egy képem, talán nem rohannék ki hozzá esténként.
Ha’ luego.
„A Napba nézek és fázik a szemem.”
/Bérczesi Robi/
(Ő az)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése