Hogy is telhet el egy kellemes vasárnap? Hajnalban szépen felkel az ember, letusol, felöltözik, és szépen elindul a Népligethez, hogy egy jót kiránduljon valakivel, akit szeret, vagy valakivel, akit talán szeretni fog. Nos, mivel nekem ez nem sikerült, hát maradtam itthon, hogy büszkén, hasbehúzva és mellkirakva tételkidolgozzak a közel három hétre lévő spanyol szóbelire. De pihenni is kell, meg is tettem, van is gyümölcse. Félre ne értsd, pihenés alatt nem azt a fél órát értem, amikor lemegyek a konyhába, valami ehetőt keresek, nagy nehezen elnyammogom, közben nézem a tévében, ahogy a másodikvilágháborúsjapánkatonák ölik a másodikvilágháborusnémetkatonákat, akik meg ölik a ... Szóval nem, az komoly kutató munka: meg kell ismerni az egyént, akit csak Jancsikának hívnak, és akit emlegetnek, mikor azt mondják nekem: "Száradtál vólna apád lábára!". Elképzelhetetlen élvezettel nézi az ilyesfajta műsorokat. Jó neki.
Nem, a pihenés az, amikor a bennem felgyülemlet, az események által gerjesztett történeteknek látható formát, testet adok.
Három ilyen volt, eredetileg - legalább is az eseményekkel össze függő iromány -, de csak kettő sikerült normálisra. A harmadikat majd megszülöm.
Ezen irományoknak azért eléggé nagyon nincs sok köze a valósághoz. Csak úgy jönnek. Nem az érzéseimet, a valóságot, vagy mások érzéseit tükrözik, csak azt, mik keringenek a fejemben... Hosszúak lesznek ilyen kis sorokkal, bocs, és jó olvasgatást...
Ha' luego.
Lezárult kérdés
Amikor történt az eset, már elég régóta nem beszéltünk. Persze, nem nyávoghatok, hisz a saját döntésem volt, és, az igazat megvallva nem is bántam meg ezt a döntést.
Úgy kezdődött, mint minden más emberi kapcsolat: megismerkedtünk. Mi másért, mint hogy én azt akartam. Ő bizalmatlan volt, én tolakodó. Két külön világ, egy univerzum.
Neki szüksége volt arra, hogy más elnyerje a bizalmát, és szüksége volt arra, hogy bízhasson másban. Nem volt az a sietős típus.
Én meg… Rohantam szaladtam, hisz minden érdekelt, nem megmagyarázhatatlan okokból, és meg is szoktam addigra, hogy lehet ezt így. Hisz mindenki így állt hozzá, akit addig ismertem.
Négy hónap alatt elég sokat sikerült fejlődni. Ennyi idő alatt túl voltunk két vallomáson, sok sértődésen, pár kiboruláson, 2-3 hétnyi hallgatáson, néhány sütin, pár tucat együtt való hazautazáson, és még megannyi, élvezetes pillanaton és emléken.
És ennyi idő kellett ahhoz is, hogy megbizonyosodjam róla: ebből nem is lesz semmi. Ő nem akart a barátom lenni, én nem kívántam a haverja lenni. Ekkorra hittem el minden megérzésem. Ekkorra fogtam fel minden kis jelét. Így utólag nézve sokkal jobb lett volna, ha elsietjük a dolgokat, mint azt mindenki más is teszi, mert akkor hamarabb derül ki ez számomra, és kevesebb idejét raboltam volna.
De csak megköszönhetem, hogy nem siettünk, hisz ez által az ismeretség által fejlődtem sokat. Higgadtabb, meggondoltabb lettem minden más új és régi kapcsolatban, és ennek köszönhetően találtam meg azt az embert is, akivel ide s tova három éve vagyunk már együtt. Sosem képzeltem volna, hogy bárki elvisel ennyi ideig.
Nos, az egy hetes előzmény.
Nem szóltam hozzá, nem is néztem felé. Na jó, de, egy pirinyót, csak amennyi nem ártott. Aztán egy pénteki napon végül is újra gondoltam rá. Akkor nagyon ellenkeztem ez ellen, pedig igen hasznos kis fejtörés volt. Végre elhatározásokra jutottam, végre tettre kész lettem, végre elmorzsoltam pár könnyet.
Haza mentem, édesapám megkértem, hogy kapcsolja be számítógépét, leültem az asztal elé, és írtam. Először csak egy szimpla Office Word-be, a biztonság kedvéért. Így volt időm gondolkodni, nem tudott reagálni, és még a nyelvhelyesség is ellenőrizve volt. Maga a tökély. Kérdezhetnéd, miért nem mondtam, vagy küldtem levélben, mint minden normális ember. Részben, mert nem vagyok hétköznapi, normális ember – mint ahogy senkise az. Részben, mert egy levélnél ott a lehetőség a válaszlevélre. Olvasás végére érve ott a kínálkozó alkalom, a „válasz” gomb lehetősége. Erre nem vágytam. Mondani? Én és a beszéd, ugyan már. És érintkezésünk nagy részét az msn-en keresztül való beszélgetés tette ki. Úgy éreztem, úgy lenne a helyes, ha azon keresztül is fejeződne be.
A levél végére értem, szépen átnéztem, elolvastam, szórendi és személy béli egyeztetési hibákat kerestem, majd mikor megelégedtem irományommal, bejelentkeztem az ebuddyn a messengeres felhasználómmal, nyitottam egy beszélgetést Vele, átküldtem mondandóm, majd letiltottam. Pontosan úgy csináltam, ahogy elterveztem. Ennyiben jó érzés volt. Az, hogy a vég formát kapott, már kevésbé. Szívem összeszorult, torkom kiszáradt. Egy könnycsepp is készülődőben volt, de hamarabb elzártam magamban ezen érzéseket, mintsem hogy az kicsordulhasson.
Hát, maga a sztori ennyi volt. Csak hát…
Utána sokat gondolkodtam rajta, először csak viccből, aztán már egyre komolyabb felindulásból, hogy mi lenne ha… ha mondjuk… csak egy puszi, semmi más. Esetleg még egy ölelés. Vagy… egy csók? Hisz azt végre se tudnám hajtani, merszem se volt hozzá, először még kedvem se.
Aztán egyre többször fordult meg a fejemben, mikor a tévében is elcsattant egy csók, vagy egy párt láttam. Vagy mikor őt az iskolában. Olyankor hevesebben is vert a szívem, puszta félelemből.
Múlt az idő, egy hónapja járt erre fele minden gondolatom, az iskola is a végéhez ért. Döntésre jutottam. Az utolsó tanítási nap harmadik óráján voltam. Nem bírtam tovább válasz nélkül. Igen vagy sem? Szeretem?
Ahogy megszólalt a csengő, felálltam és kirontottam a kicsiny teremből. Ész veszejtve rohantam minden felé, őt keresve. Aztán megláttam. Üldögélt az iskola elülső aulájában, a lépcsőzetesen elhelyezett dobogók legfelső szintjén, és szokásos tevékenységét végezte: olvasott.
Elindultam, megtorpantam. Addig nem gondoltam rá, hogy Ő neki ez hogy fog esni, ez mit fog jelenteni. Aztán úgy döntöttem, nem is az a lényeg. Meg majd úgy is megtudom. Így is lett.
Oda rohantam, felmásztam hozzá, és kihasználva, ahogy felnézett rám, ajkaimat az övéihez érintettem. Tovább nem jutottam, hisz Ő, a kezében lévő könyvvel nem is foglalkozva lökött el magától.
A szívem majd ki szakadt. És nem, nem a futás okozta fáradalmak, vagy a helyzet okozta izgalom miatt. Fáradt nem voltam, az adrenalin még bennem járt-kelt. Izgatott sem voltam. Nem úgy éreztem. És ezen okok nem okoznak pillangó érzetet az ember hasában. Hát kiderült. Szerettem. Magam is igen meglepődtem rajta. De legalább tudtam a választ, és ezzel megelégedve hátat fordítottam Neki, és elmentem, vissza a kis teremhez, vissza a felháborodott tanárhoz.
Minden úgy maradt, mint addig volt. Nyár lett, nem láttuk egymást hosszú ideig. Akkor ismertem meg egy hozzá hasonlóan lassan ismerkedő ifjút. A páromat.
/Vodka: Lezárult kérdés/
Kérdés kipipálva
Hosszú ideje nem volt már semmi közünk egymáshoz, mire ez másoknak is feltűnt. Bellával is így volt. Nem csoda, annyira nem beszéltünk, nem is lógtunk együtt sokat. Csak olykor váltottunk pár szót akkor is a „Mizu? Csajok? Pasik?” volt a felállás. Természetesen Gábor újfent felkerült a megbeszélni valók listájára, és még mindig úgy volt vele – mint ahogy mások is -, hogy én szerelmes voltam belé, és hogy akkor mi van, egyebek.
Persze, elmagyaráztam a helyzetet, miért ne, jó fej, őszinte, és ami fontos: nem jár el a szája, ha olyanról volt szó. Elmeséltem, hogy nem gondoltam folytathatónak a dolgot, és hogy én magam vetettem véget az egésznek. Még mindig nem értette, mondtam, hogy elegem volt az egyre gyakrabban felmerült problémákból, hogy azokat nem lehetett megbeszélni, a folyamatos titkolózásból, és legfőképpen az tett be, mikor végre ráébredtem, mind a ketten mást akarunk a másiktól: Neki max egy haverra volt szükség, én pedig azt hittem, végre lesz egy olyan világmegváltó barátom.
A lány persze ezt megint félre értette, láttam az arcán, sajnált, hogy annyira szerelmes voltam Belé. Nekem erre a nézésre nem volt szükségem, inkább úgy döntöttem, megszakítom a beszélgetés ezen szálát, átnyargaltunk rá.
De a baj az volt, hogy mély nyomot hagyott bennem az a nézés, az a gondolat. Valóban elkezdtem rajta én is törni a fejem, vajon szerelmes vagyok-e belé. Mert ha igen, az elég kellemetlen dolog lett volna. Onnantól kezdve újra foglalkoztatott a kérdés, amit, bár addig még nem tettem fel magamnak, már egyszer megválaszoltam: nem.
Teltek, múltak a napok. Én csak törtem a fejem. Nem gondoltam, hogy alapja lenne. Nem gondoltam, hogy igazából létezne a kérdés. De annyira zavart, hogy megint elültették bennem ezt az infantilis tévhitet.
Aztán két héttel iskolazárás előtt a földszinti folyósón elkapott. Megállított, azt is megakadályozta, hogy tovább menjek. Volt mondandója, és azt akarta, hogy végig hallgassam. El is mondta a magáét: nem tudja, mi van, azt sem, miért, de nem bírja tovább így. Zavarta, hogy nem vagyok ott Vele, hogy nem beszélgetünk. Hiányoztam Neki. Jól esett, még így pár hét késéssel is ez a kis vallomás. De már megvolt az elhatározás, közöltem Vele is: nincs folytatás, nincs semmi. Egyikőnk se veszít semmit. Haverja van elég, én meg majd megkeresem a magam barátját.
Aztán hirtelen felindulásból megcsókoltam. Éreztem, hogy nem tud vele mit kezdeni, nem is csókolt vissza. Ellenben én megkaptam, amit akartam. Csak egy válaszra volt szükségem az elvetett kérdésre: nem, valóban nem voltam Belé szerelmes. Jól esett. Megnyugtatott. Aztán kihasználtam, hogy még mindig nem eszmélt fel, félre löktem és otthagytam.
Ezek után bizton állíthattam, kétségtelen, hogy nem szerettem.
Ezek után ő is megértette, hogy nem akartam Tőle semmit.
Ezek után minden maradt a maga megszokott medrében.
/Vodka: Kérdés kipipálva/
