Kosztolányi

Tudom, mit ígértem.

Te már akkor tudtad, hogy nem tartom be.

Nos, így is teszek :). Teljes valómmal belevetettem magam az Édes Annába (Kosztolányi, vajh, ki más?! :D), és tetszik az egyik bekezdés. Íme:

"Távol levő ismerőseinket szeretjük megrögzíteni egy ponton, egy határozott helyzetben, akár a halottakat, megállítjuk fölöttük az időt, jámbor öncsalással elhitetjük magunkkal, hogy képzeletünknek az az önkénye, mely őket fotográfiákká merevítette, reánk is érvényes, s azóta mi magunk sem haladtunk előre a megsemmisülés felé vivő úton. Ilyenkor azonban tudatára ocsúdunk annak, hogy becsaptuk magunkat, és zavarunkban mosolygunk, mintha bizony valami kellemeset látnánk, s nem a legkellemetlenebb."

Mit gondolsz?
Amúgy, nem tudom, észre vetted-e, de... össz-vissz 2 mondatot olvastál xD kettőt... Vigasztal, hogy hasonlóan hozzám (vagy én hozzájuk hasonlóan???...) a nagyok is szerettek szép, hosszú, cseppet sem tömör mondatokat írni. Nem én vagyok a hülye, csak a pontok nem kívántatják maguk eléggé ^^.

Ha' luego.

Isteni szemlélet

Annyira elegem van ebből az egészből,
Ez is csak egy nap a világmindenségből.
Messze mennék, távol innen,
Hogy csak annyit lássak, senki sincsen;
S mert nem létezne a világminden,
Én lennék az alkotó "Isten"!
Megteremteném világom,
Hogy az ember olyan legyen, ahogy én azt kívánom;
És hogy őt is megsegítsem,
Előítéletlenítem.
Megadnám neki a tudatot,
Tudná, mit sok nagy ember tanított;
De a szabadakaratot nem kapja meg soha,
Nem szúrom el, nem leszek íly ostoba!
/Vodka: Isteni szemlélet/

Nos, én úgy érzem, ez egy befejezett vers, de ha bármi eszembe jut még, úgy is kiegészítem. Vagy, esetleg... új versben fogalmazom meg?!... Meglátjuk még :) De egy biztos: úgy érzem, ez az első olyan vers, ami jó... ami tényleg jó, azt mondja, amit szeretném, hogy mondjon... pedig nem az első xD
A szombámban, miközben valamelyik nap próbáltam a háborús állapotokat megszüntetni, megtaláltam egy régi füzetem, melyben finoman... öhm... igen, finoman fikáztam a kórust. Nos, a következő bejegyzésben megosztom Veled :).
Tegnap pedig (nagy feszültséget keltve bennem - örjöngtem, persze csak csendben [ilyenkor nem érdemes hozzám szólni, sőőőőt...]) elment a net, így alkalom adódott az első hosszú és teljes novellám elkezdéséhez :D. Az első fejezet kész, amúgy csak kettőből áll, de husszú, mint azt már mondtam. Amint kész, az is ide kerül :).

Ha' luego.

Szemek, lelkének visszképei

Beszélgetés közben sokszor néztek össze. Fura volt. Nem látott benne... semmit. Legalább is semmi megszokottat. Pedig ő is tetszett neki.
Igen, megszokta, ha valaki tetszik neki, azt vissza látja annak a szemében. Mintha a másik is... de nem, ilyenre még nem volt példa. Persze, olyan igen, hogy valaki érzett iránta gyengéd érzelmeket, de az más. Sokkal. Az olyan... ijesztő. Hogy ne lenne az, hisz ezek az érzések mindig egy oldalról jönnek - esetében -, s sok mindent tesznek tönkre. Így van ez helyén, gondolhatná. De nem.
Például az a másik. Vagy úgy is mondhatnám: Ő. De lehet, csak: ő. Nem tudni. Szerette, de... Ő nem... Pedig annyira hitt a dologban... Hisz ahányszor csalódott, annyiszor tudott meg többet a világról, s annál többre volt mindig szüksége ahhoz, hogy valakit szeressen is. És az új szerelem mindig erősebb, s persze az elkövetkezők mindig fájdalmasabbak voltak, s a szemük is egyre hazugabb volt. Egyre csak azt mondták: igen. Míg a szájuk: sajnálom. Persze a barátság mindig megmaradt, de hogy ne lett volna nehéz? Nem is maradt ugyan az. Volt, amelyik erősebb, de csalókább lett, volt, amelyik elsorvadt.
Ez azonban - a szemek - igen praktikusnak is mondható. Hiszen van honnan megtudni, mit érez. Az ember magától nem döbben rá, segítségre mindig szükség van, s végül - így, vagy úgy -, de mindenki megkapja, lehet az kései vagy pont jókor érkezett. Persze, ez se egy tökéletes szerkentyű, de kérem, hát mi az?
- Hahó, nekem le kell szállnom. - mondta mosolygósan a fiú.
- Jajj, bocs, elgondolkodtam. - mosolygott vissza. - Majd találkozunk, ha minden igaz, holnap - s intett búcsúzásként.
A fiú leszállt, neki tovább gurultak gondolatai. Nem átlagolhatott. Nem mondhatta azt, hogy ha..., akkor... Csak remélt. Remélt, hogy most talán lesz valami. Mindig van esély. Hogy mire, az változó, de az esély megvan. A szemekben kell bíznia. A mély, átható, csalókás tekintetekben. Bár azok mindig elhitetnek vele mindenfélét, szerelmet, tetszést, de mindig ezek voltak azok, amik bátorságot adtak neki, és persze, a másik fél cselekedetei, amik elvitték a málnásba. Mindig meg kell próbálni, hisz ki tudja, lehet, hogy a következő következménye esküvő lesz.

/Vodka: Szemek, lelkének visszképei/

Monológ

A széken ülve a gondolataiba meredt:
"Ki vagy te? És miért vagy ezen a világon? Ez az, amire folyton kapok válaszokat. Hisz ezek összetett kérdések, ezért sok kicsiny válaszra van szükségem. De... ami igazán fontos, amire a választ tőled várom, most, ebben a minutumban: tényleg ennyivel másabb vagy, mint a többiek?
Tudod, engem az érdekelne, hogy amit csinálsz, az neked olyan, mint amit mások csinálnak? Mármint...Te most ragaszkodsz hozzám? Persze csak barátilag... De ragaszkodsz egy kicsit is hozzám?
Fura vagy. Nagyon jól megvagyunk, és azt látom, sok olyan dolog van, amit másokkal nem csinálsz... Jaj, és ma... Ma nagyon jó volt... Sokat beszéltünk, és te is odajöttél hozzám... és magadhoz képest még kedves is voltál... igen... még az írásom is mosolygott... úgy, ahogy a hajad szokott...De én egyet biztosan tudok. Azért voltál ma ilyen, mert ő nem volt itt. Engem nem zavar, hogy ennyire megvagytok... de az igen, hogy ha ő van, akkor én nem... igen, szégyellve vallom, de féltékeny vagyok. Megesz a sárga irigység. Nah, most boldog vagy? Tudom ám, hogy ez építi az önbizalmad. Te drága. Csak tudnám, hogy is van a sorssal kapcsolatos látásmódod. De ez személyes. Ez titok. De... én hogy kapcsolódom a Te sorsodhoz? Vagy csak egyike vagyok a buckáknak? Az út hibáinak? Hjaj... Nehéz, nehéz... Mihez kezdenék nélküled...és persze nélküle...
Ő is egy különös ember. Hogy honnan került erre a bolygóra, azt meg sem tippelhetem. Biztos, hogy nem közülünk való. Azt mondja, keresi a mindent és a semmit. Számunkra ez lehetetlennek tűnhet. Neki? Nem tudhatom. De úgy hiszem, célja elérhető. Számára minden. Csak egy perc beszélgetésre van szüksége mindenkinek, hogy azt érezze, ő az, aki mindenre képes. Mondhatni, a kiválasztott. Azt nem értem, hogy kezdte az életet... Hogy kezdte? Kisgyermekként. A folytatás? Szakadt trapézgatyás lezser srác. Most? Felnőtt férfi. Valaki, akire felnézek. S most úgy érzi, tanítania kell. Úgy engem, ahogy bárki mást. És ez jó. Ő segít. Ő jó. Úgy, ahogy én sose leszek.
Haha...Én... komédia... tragédia. Gonosz vagyok. Sunyi. Önző. Lusta. Be sem tudnám magamnak mesélni, hogy mások is így vannak ezzel. Nem hiszem, sőt, biztosra veszem, hogy senki nem tölti azzal életét, hogy önmagát akarja legyőzni. Mindenki az, ami benne van. Én azt mutatom, ami szeretném, ha bennem lenne. Ő úgy gondolja, az vagyok, aki szeretnék lenni, ha azt szeretném, az történik, ami szeretném, ha történne, ha én is úgy akarom. Nem hiszem. De próbálok csatlakozni az ő elképzeléséhez. Valamennyire egyetértek vele. Az történik, ami szeretném, hogy történjen. De én én vagyok. És ezt még valaki nagyon megfogja sínleni. Ő lesz az, akivel együtt állok az oltár előtt.

Jaj, bocsáss meg, kissé elkalandoztam. De... hmm... Nem adtál kérdést a válaszomra. Vagy fordítva?"
Az, hogy ki ő, nem számít. Sem neme, sem kora, sem faji hovatartozása. Nő, férfi, idős s fiatal egyaránt rendelkezhet úgynevezett "nagy szavakkal". Van, ki ezt eltudja fogadni, van, ki nem. Ő azonban tovább üldögél a széken, s tovább tépázza magát, most már nem címezve senkinek gondolatait. Csak egyszerűen elmerül. Aztán...

/Vodka: Monológ/

A cselló

A nap megszólalása:
- Te hogyhogy dolgozol?
- Meglepő, mi?
- Hát, ja... Már az is, hogy egyáltalán itthon vagy...
- Hát, szokj hozzá. :)
- Uhh, az nehéz lesz...

Nah, mint azt ígértem, immáron időm van, így leírom a fejemben repdeső kósza novellát, melyet egyik kedvenc írom, s költőm novellája alapján hoztam őssze, név s cím szerint: Kosztolányi: A hegedű. Érdemes előbb azt olvasni, s csak utána az én irományom.

http://mek.oszk.hu/00700/00743/index.phtml

Ezen az oldalon található, kiválasztandó a formátum. Figyelem: ez nem csak a mű, ez egy gyűjtemény, nem a legelső adandó novella, egyszerű megtalálás érdekében: Ctrl+F, keresendő szó: hegedű, az első adandó találat a cím.
Tehát, Kosztolányi után szabadon: Vodka: A cselló

Felbattyogott a lépcsőn, előkereste kulcsait. Azok csilingelve bújtak elő zsebéből. Kinyílt az ajtó, ő bement, a csellót az ágyra fektette, az éjjeli szekrény fiókjából elővette a kispisztolyt, s maga is elhelyezkedett a hangszer mellett, a pisztolyt mellkasára téve. Elgondolkodott, vajon volt-e értelme eddigi életének. Kézbe vette a lőfegyvert, nézegette, hogy áll, próbálgatta, hogyan kéne csinálni: halánték lövés, szív lövés, vagy a legbiztosabb, ha a csőt a szájába helyezi, s meghúzza a ravaszt?... Aztán ránézett élete egyetlen hű társára, s valamiféle túlvilági indíttatásból a pisztolyt az éjjeliszekrény tetejére tette, kinyitotta az ablakot, elé rakott egy széket, a hangszert kivette kopott tokjából, kézbe vette a vonót, leült, s elkezdett játszani.
A cselló sírt. Halkan, alig hallhatón, de sírt. Ő sem bírta már.
Lassan dallam kezdett hallatszódni. Igen, határozottan szép dallam, de igen kesernyés. Aztán elkezdett gyorsulni a játék, egyre élénkebb lett. Színfoltok jelentek meg, s úgy változtak, ahogy a dallam.
Ő már magán kívül volt, kezei maguktól játszottak. Aztán hirtelen...
Egy képet látott. Tegnapról. Ahogy ment a temetésre. Oktalan, de annyira zavarban volt. Nem mert az emberek szemébe nézni, s ezért egyre többeket érdekelt. De Ő csak untalan a külső világot szemlélte a héven. Aztán egy téglafal következett. Sok kis vörös téglalap. Mindet szemügyre vette, hiánytalan. Akkor is, s most is eszébe jutott, hogy nézhetett ez ki kívülről. Ahogy ugrált a szeme. Fura lehetett. Kissé kicsavartan akár mulatságos is.
Hirtelen figyelmes lett a játék egy új színére. Nem értette mi az. Kesernyés, édeskés. Olyan mint... ő maga. Érezte, valami az arcába lóg. Igen, a haja volt az. Csak most vette észre, hogy a játékba már teste is beszállt. Csak a gondolatai jártak másfelé.
Egy újabb kép, szintén tegnapról. Sok ember. Rengeteg. S mind sírnak. A pap csak beszél. Nem a megszokott keresztény siratós temetés volt az. Nem, egyáltalán nem. Sokkalta... emberibb volt. Igen, emberibb. De... mi ez a mozgolódás? Négy férfi a koporsó mellé lép, valami széles, sárga kötelet fognak, s leengedik, immáron eltűnt a láthatárról. Aztán egy ötödik egy fehér plédszerű valamit dob a gödörbe. Hallja maga mellől, amint egy anyuka magyarázza gyermekének: az a pokróc azért kell, hogy tompítsa a homok zaját. Hát, nem sikerült. Az öt férfi együtt tolja a földet a gödörbe, s annak zaja annyira hasonlít arra, mintha... Mintha a koporsóban fekvő ember... Mintha ki akarna szabadulni. Teljes erejéből veri a fedelet, hogy engedjék ki, de a férfiak tovább tolják a földet, menekvést nem hagyva. Most már ottmarad. Ő pedig érzi, ahogy könnyek folynak le a kijárt útjukon, végig minden kis ráncon. Szörnyű volt, örökre az emlékezetbe égő jelenet.
Megint visszatér a jelenbe. A dallam egyre erősebb, élettel telibb. Most olyan, mintha kiskacsák táncolnának, most egy sárkány erős szárnycsapásait hallani, most egy szerelmespár civakodását, a csata hevét, egy anya sírását... Mindent, majd hirtelen... semmit.
A vonó kiesik kezéből, feje a hangszeren koppan... Egy utolsó halk dobbanás után szíve többet nem ver.

Hát, ennyi. Nem nagy mű, nem jelentős senki más számára. Én tudom, mit jelent, csak ez a lényeg.

Ha' luego