A könnyáztatta szem már száraz volt addigra.
Nem volt nagy sírás, egyszerűen csak kieresztette az álmait. Hogy Vele lesz. Hogy majd lesz egy kis házuk. A gyerekről nem kell lemondania, és a közös programokat még nem képzelte el, így azzal nem volt baj. Van ismerőse, akinek a szülei nagyon jó barátok, egy közös gyerekkel. Nem elképzelhetetlen a dolog…
’Hmm, másfél hónap…’, gondolta. Ennyi idő alatt már sok mindent felépített magában, de ez Neki sosem probléma. Vagyis. Eddig nem történt ilyen, szóval maga sem tudja.
***
Tőle megszokott módon az egész napját gondolkodással töltötte, a többi csak járulékos tevékenység volt. Törte a fejét. Emberből van, így igen is foglalkoztathatta az egész. Miért volt ez jó? Miért nem szólt korábban, hisz annyiszor megteremtette a lehetőséget?! Az álmai… A vágyai…
Aztán már valahogy elveszett a fonál. Talán elhajította. Talán felégette. Megunta.
És akkor azt vette észre, hogy már nem foglalkoztatja a dolog. Hiszen ott volt az a sok ember körülette. És az a hihetetlen zene a fülében. A kettőből valami igazán jó jött ki.
Bárkit látott, végig mérte, és elmondta a külső szépségeit. Mindenkit szépnek talált. Valahogy… olyasmi volt, mintha rózsaszín köd vette volna körbe, de az akkor számára nem is létezett. Megmagyarázhatatlannak gondolta.
Este úgy feküdt le, hogy boldogan kijelenthette: „Nem tört össze!”
***
Ahogy leszállt a vonatról, meglátta Őt is a többi várakozó közt. Higgadtan oda sétált hozzá, letette a csomagját a földre, majd bele nézett a fiú szemébe. Ugyan azt látta benne, amit a múltkor, de most már tudta, mit jelent. Átkarolta a nyakát, és megcsókolta.
- Mindig is tudni akartam. Most már csak élvezni – és rámosolygott.
Elindultak. A saját holmiját Ő akarta vinni, amúgy sem volt sok. És nagyon jó ok volt, hogy miért ne legyenek egymás mellett közvetlen. A zsák köztük volt.
A srác egyszerre elé fordult, magához ölelte, és újra megcsókolta, de most hosszan, szenvedélyesen. Közben magához szorította, és a lány érezte, hogy erre már nagyon rég várhatott. Hát igen, előző nyár… Mindenét a magáénak akarta tudni, a lány minden egyes porcikáját érezni akarta. Aztán nagy nehezen elengedte. Elvette a zsákot, és megfogta a kezét.
- Kérlek, ezt inkább tartogasd Neki. – és ezzel kihúzta a kezét a másikénak szorításából.
A fiú nem értette. ’Hisz eddig Ő akarta hogy…’ Megfejthetetlen a nők szeszélyessége.
Pedig egyszerű a válasz: most már mind a ketten ugyan azt akarták. Csak egyik se tudott róla, hogy a másik is úgy gondolja.
/Vodka: Talán/
