2013.12.17.

Nem akarok olyan lenni, mint Ő. Nem akarok elcseszett és magányos lenni. Én nem adom fel. Így is elcseszett és magányos vagyok, de legalább a magam módján. És én legalább bízok. Igaz, nem azokban, akik körül vesznek. De bízok. Azokban, akiket majd megismerek. A jövőben.

Vágy

Mindenki tudja, hogy a vámpírok kegyetlenek. De valóban kegyetlenebb az, aki képes az életet megtartani, mint az, akiből az állat felszínre tör, és szét tép mindenkit, akit szeret? Mi a kegyetlenebb, eladni a lelked egy hosszabb élet reményében, vagy befogadni valamit, amit irányítani nem tudsz?

A vámpírok is szeretnek, csak kicsit alacsonyabb test hővel, mint a vérfarkasok. De a szenvedély ugyan úgy megvan bennük is, Celsiustól független.
Szép is ez a vágy... ha tud végre szeretni... tudod mit, hagyjuk. Ha vágyik a testiségre, és megtalálja a hozzá megfelelőt... Ki is az?

Volt egy ismerősöm... csacska lány... beleszeretett egy fajtámbelibe. Az első éjszakát túlélte... A problémát a lepedő akrobatika gyümölcse jelentette... A lány már nem igazán sorolható az ismerőseim közé, mondjuk úgy, tragikus vége lett részéről a románcnak. De a magzat azóta szépen felcseperedett, kis 190 centis ficsúr... Persze, hogy az én nyakamba aggatták, "neveld meg", mondták, "a Te keresztfiad!", mondták. Nem zavarna. Csak a 300. évem utánra terveztem a dolgot.
De ez egy sarkított eset, valljuk be, nem sok túlélője van az ilyeneknek.
De legalább képesek vagyunk némi önkontrollra, azért ez egy pont ide!
És a farkasok? Jó-jó, szeretnek meg minden, képesek lehetnek családot alapítani, akár még haláleset nélkül is. DE MINDEZT CSAK ELMÉLETBEN! Hahóó, hallottál már olyanról, hogy egy vérfarkas nem maradt magányos? Oké-oké, csavarok. Hányszor hallottál olyat, hogy egy vérfarkas nem maradt magányos? Mi legalább meg tudjuk védeni a szeretteinket azzal, hogy magunkhoz hasonlóvá tesszük őket. Deeee hagyjuk is, nem ez az, amiről beszélni szerettem volna.

Arra gondoltam, ha már néhány fajtársam ilyen felvágós... megmutatom nekik, milyen is az igazi. Egyik másiktól hallottam ezt-azt, hogy... Szóval olyan szoba rombolásokat rendeztek egy egy alkalommal, néha néhány fal is bánta. Most erre mit mondja? Óriási alakítás, a figyelmükbe ajánlanék egy jó kis filmet, egy humán párról. Nem a puszta erejükkel, hanem néhány fegyver segítségével, de a nagy szenvedélyben - mondhatni - az egész házat lerombolták. Ehhez képest egy-két bútor meg fal? Vámpíréknál se láttam még tűzoltót.
Mire képes a fajtám? A szenvedély felfokozza a vérmérsékletünk, elvakít. Az erő és a testi vágy mellé bekerül egy plusz adalék. Az éhség. Vagy fordítva? Az éhség irányít minket, de az emberi vonások bepiszkolják ezt az érinthetetlen, szent dolgot... Viccelek! Csak már sokat hallottam a gyülekezetbe járóktól az éhség magasztalását...

Belegondoltál, milyen is az, amikor egy vámpír és egy farkas szeret egymásba? Röviden, tömören: mi nem a bútort, nem a lakást, nem az emeletet szedtük szét... Az egész panelt.
Jó, ez persze valahol nekem köszönhető. Tudni illik, egy vérfarkas a telihold előtti éjszakán erejének a 90%-át birtokolja. Képes voltam a Kedvesem agyát azért húzni, hogy Ő ezzel ne foglalkozzon, és megkapjam, amit akarok. Amikor már a tudata nem gátolja, de az átok még nem éri utol. Amikor egyenrangú felek vagyunk, nem pedig nekem kell odafigyelnem, hogy nehogy megrepesszem a csontjait... Jó, persze 5 perc, amíg helyre rakjuk, de azért van az a pillanat, amikor igen kellemetlen, hogy le kell fékeznünk.
Nagyon izgalmasnak tűnt a gondolat. Érdekelt a végkifejlet. És most jön az a rész, amibe talán már Te magad is belegondolhattál.
Hogy van az, hogy egymás természetes ellenségeiként mégis együtt vagyunk? Pro: nem kívánom a vérét - étkezés szempontjából -, Ő sem árthat nekem - legalább is szívósabb vagyok, mint az emberek -, ééés... sose tudhatod, hol kopogtat a szerelem, de legkevésbé a csatornában számítanál rá - hagyjuk.
Igen-igen, de! Telihold előtt még tudatánál van az Édesem, de az erővel még jobban előjön a természetes ellentét. És ahogy az Ő ereje előbukkant, úgy jött elő az én védekezési reakcióm - értsd: egymás vérére szomjaztunk, miközben... Azt hiszem, kicsit elvesztettük a fejünket, és néhány lakóra is ráijeszthettünk, nem szólva a károkról, amik miatt költözésre is adtuk a fejünk. De megérte! A szenvedélyt kiegészítő ősi ellentét nagyon feldobja a házas életet!

/2013.12.11./

Akarni a vécén kell

Te azt mondod, akarni kell!
Rád nézek, - Ha nagy a szükség,
A wc a folyosó végén van,
De majd dolgozz légyszi a kefével...

Mikor azt mondod, már nem érdekel,
Én tartom a kezem egy pacsira,
Mert az utóbbi pár év sugallata,
Hogy a szerelem csak így érhet el.
/2013. nov. 17/

Bocsi :D nagyon hülye

Csendélet

Nagyon sokan olyan válogatósak. Meglátják a tálat a gyümölcsökkel, és már döntöttek is, hogy melyikre vágynak. Van persze, hogy tévednek, mert a fényes külső nem mindig a legfinomabb darabot takarja. Ilyenkor a már megharapott gyümölcsöt lezseren vissza"helyezik" a tálba, és kivesznek egy másikat, de nagy átlagban akkor is valami hasonlót. Értsd: ha van egy tál válogatott gyümölcsökkel, és valaki almás, a zöldet félretéve inkább próbálkozik egy piros almával, mintsem egy körtével.
Mire ez a válogatás? Miért nem vágynak minden ízre? Ha ugyan arról a fáról is szeded le a két ínycsiklandozó falatot, akkor is meglepetést, és igencsak kellemeset okozhat az ízek különbsége.
Lássuk be: mindben van valami megragadó!
A lédús piros alma már a küllemével megfog, amikor pedig beleharapsz... a szád szélén folyik a nedve... édes
és ragadós. Jót mosolyogsz magadon, ahogy a szád szélét törölgeted, és rájössz, ehhez több kell egy száraz kéznél. És bár frissült benned az élmény, és tudod, mi a következmény - de csak azért is újra beleharapsz.
Ilyesmi egy gyönyörű zöld alma is. De ha ránézel, azonnal a kellemes, fanyar-édes ízre gondolsz, nem arra, mennyire ragadsz össze. Égni fog a gyomrod. De megéri! Az az ízvilág... Sosem utasítanám vissza.
Ki ne szeretné a banánt?! Persze, van, aki... De a banán pont az egyszerűségével olyan megnyerő. Nem mutat fel sokat. És mindenki máshogy szereti, éretlen, éretten, barna foltokkal. De ha rám hallgatsz, a legfinomabb a sült banán csokis Baileys-szel leöntve. ;)

A citrom? Ki ne fogyasztana, magában vagy ízfokozóként? Csak nyalogatni a citrom gerezdet, küzdeni, hogy nehogy visszafordíthatatlanul összehúzza a szád, és amikor érzed a győzelmed, már Ő sem engedetlenkedik.
Jöhet egy kis dió? Gondolom, a belseje jobban érdekel. De azért ülj le egy kicsit, és figyeld a csonthéj rajzolatait. Azzal, hogy ugyan úgy próbál kinézni, mint bármely másik, teszi magát különlegessé. Ha nem lenne ez a héj, a belső sem lenne az, ami. De a dió... nem egy könnyű falat... Erőt kell kifejteni, hogy megszerezd azt, amit szeretnél, de mikor feltárulkozik, van hogy csalódsz: a nagy védelem ellenére is befeketedett a belső. Ne ijedj meg, nem mindig van így - csak természetes. Különben hogy lehet a diós bejgli? Néha a kemény külcsín értékes falatokat fed.
És a szőlő. Sok kicsi szem tesz ki egy nagy fürtöt. Van bárki, aki megáll egyetlen szemnél? Nem gondolod, hogy a másik szem is mutathat valamit? A legideálisabb gyümölcs, ha megosztásról van szó. De amikor látod, hogy a másik ugyan azt a nagy bogyót nézte ki magának, amit Te... Akkor tudod, hogy hiába minden, az egész neked kell.
Szóval csak válogassanak. Én ennek a tálnak minden egyes lakójára kíváncsi vagyok. És nem gondolom, hogy azért, mert az egyik már a kezemben van, másikhoz már nem nyúlhatok. Egyszerűen csak oda kell figyelni az ízharmóniára.
/2013. november 7., 15./

Csábítás

Inkább leereszkedett, mintsem fent folytassa életét. A sok gyönyör és boldogság nem neki való. Kilógott a sorból, de hát, ez az angyalok formája.
Emberként el sem képzelhető, milyen a lét után vágyni. Megszületünk, megkeseredünk, s másra nem vágyunk már, mint a túlvilágra, ami üdvöt s fényt hoz. De valakinek, aki a csodákba születik, a mennyek unalmassá lesz. A válogatott csapat, az egyetértés, az egyhangúság.
Úgy döntött, megízleli a valóságot, hogy megértse, miért oly vidám az a sok lélek, ott a trónus körül táncolva.
De a valóság fájdalom. Minden napos akadályok felsorakoztatója. És ekkor érezte, erre vágyott. A fájdalom az, ami széppé varázsolja a boldog perceket. Ami értékelhetővé teszi a létet. Ami izgalmat és változást hoz.
Teremtője egyet kért: maradjon tiszta. Maradjon az az őszinte és gyönyörű lélek, akit a világra hozott. Maradjon az Ő angyalkája...
De a fény gyermeke a sötétségre szomjazott... Szárnya halványul, tollai feketednek. Szeme sem csillog már úgy, mint a glória alatt. De úgy érzi, megérte. Úgy érzi, újra megtenné, újra feladná a fényeket, s a parádét, újra földre hullna, s ezen mélázva olykor meg is teszi. Megismétli a múltat, megízleli a port, megízleli ajkán a száradó vért. Mert megéri. Ezért mindig megéri.
És mi az, ami egy csodát a sötétbe csábít? A bolondulás...
/2013.11.06./

Folyosó

Az életem egy folyosón történik. Nem panaszkodhatom, széles kis út, fedett is, meg minden. Van ott család, oktatás, szabadidő, minden, ami belefér. Csak egy dolog van, amit ajtók túloldalán kaphatok meg.
Volt egy idő, amikor egy ajtónak csak a küszöbén álltam. Ez nem tetszett, becsaptam magam mögött, és elszaladtam. Ekkor egészen a kijáratig mentem, kiléptem a szabad ég alá, el egészen a hídig. Ott megrémített a valóság... olyannyira, hogy visszaszaladtam a becsapott ajtóhoz, és megpróbáltam újra bekéredzkedni... most nem csak a küszöbre vágytam... de elutasítottak. Azóta is bántam, hogy ilyen lassan esett le a tantusz. Egy ilyen minőségi ajtó nem nyílik ki újra, csak mert kérem.
Úgyhogy megint nekivágtam a folyosónak. Sok ajtó nyílt nekem, de látszott rajtuk, hogy rengetegszer voltak már használva, és erre valahogy mégsem vágytam. Kocogóra vettem. Hátha gyorsabban túl leszek ezen a... rémálmon? Ahogy a magam módján, széllel bélelten és szeleburdin elhaladtam egy feltűnőbb ajtó mellett, a kabátom szíja megcsapta azt, és a bent lévő kopogásnak vette. Kinézett rám, én vissza rá... Beszélgetésbe elegyedtünk... A beszélgetés pedig hosszú hónapokra elhúzódott, de akkor a legjobb dolog volt. Sok másikról el is vonta a figyelmem. Ahogy eszmélni kezdtem, már eltelt egy év is... Kiléptem az ajtón... De néha még meglátogatom. Sose tudnám igazán magam mögött hagyni. Még egy fonalat is kötöttem a kilincsre, hogy visszataláljak, ha túl messze járnék.
Szóval azóta megint a folyosón kódorgok. Az ajtók így is nyílnak kéretlen... De egyik sem hívogat magához, mind olyan idegen. Persze, néha van, hogy az ajtó mögött álló személy mégis csak olyat mond, ami felkelti a kíváncsiságomat... De a tapasztalat az, hogy... a kíváncsiság rossz barát. Megint egy ajtó mögé vágyom, de ahová kapok engedélyt belesni, és kedvem is lenne, ott már más is csücsül, és csak egy teára vendégelnének meg... vagy egy kávéra... a legjobb esetben is csak egy forrócsokira...
/2013.11.05./

Fény

Nem vagyok képes felvenni a színes ruháim. Rájuk nézek, majd tekintetem átszökik arra a gyönyörű sötétségre... És már nem lehet hátat fordítani... 

Volt idő, amikor volt egy kis ragyogás. A kártyavár épülni kezdet, s egyre magasodott... Ekkor a szellő észre vette tervem, s egy kártyát az aljából kilopott. A vár még állt, de inogott. Ekkor követtem el a nagy hibát. A tettemmel szétrúgtam a váram, és ezzel minden elveszett. Mindenre sötétség borult. 

Azóta eltelt egy kis idő. A lámpát felkapcsoltam. De nevetséges, mily vihar tombol itt bent, a négy fal között. Néha az izzó is villog, néha kiég, olyankor megint a sötétben kell motoszkálni, megtalálni az utat az újhoz, s vaktában kicserélni... Sötétben nem vicces hokedlire állni...

Néha kijárok. Ki kell menni a levegőre... De ha visszatérek, újra a viharral találom szembe magam, és mindig érzem, hogy növekszik. Ohh, régi szép idők... Amikor még nem a viharom, hanem a váram növeltem... 

Jöhetne valaki, aki visszahozza a fényt, a szenvedély. Valaki, aki képes ablakokat törni a falra, aki képes segíteni a viharom ellen. Valaki a biztonság megnyugtató érzésével... Valaki?

/2013.11.04./

Maszk

Csak pár napot kértem tőle. Nem akartam Vele beszélni... Csak tisztázni akartam magamban az érzéseim. Hogy mit teszek, mit tegyek, és azt kivel. Aztán mikor a találkozás napja volt, úgy éreztem, sikerült dönteni. Nem.
Nem találkozunk. Felesleges. Nekem nincs szükségem erre a kapcsolatra, és amúgy is - halálra van ítélve.

Bár a semmit nem is olyan egyszerű halálra ítélni.
Én mentem volna haza, de akkor láttam az sms-t, hogy vár rám. Elkezdtem visszafelé rohanni, hogy megtaláljam. Igen, talán ha személyesen mondom el neki, talán az korrektebb.
Még ott értem. Már nem is emlékszem... Nem akartam menni, de végül is, miért is ne... holnap pihenhetek, ha szükségem lenne rá...

Nála is kötött volt minden. Merev. Csak Ő nem. Csak arra tudtam gondolni, hogy miért vagyok ott, ha nem is akarom??? De hát már ott vagyok, mit izgatom magam? Ahogy folyt a beszélgetés, úgy került hozzám egyre közelebb... és bár én egy helyben voltam, én is hozzá. Aztán oda jött mögém, és nem álltam ellen. Tegye, ha erre van szüksége. De? Talán nekem is erre van szükségem?
Hagytam, had csókolgasson. Néhány puszi a nyakra nem árt. De akkor egy belső indíttatástól, vagy a véremnek köszönhetően az arcom az arcához fordítottam, és az ajkaim az övéire tapasztottam. De még mindig háttal voltam, és valahogy - ki tudja, mi módon - a nadrágom már bőven csípő alatt volt. Először csak kényeztetett. Aztán már, ha mondhatom, direktebb módot választott, ahol már az Ő nadrágja sem állt közénk.
Remegő térdekkel fordultam felé. Így esett, hogy a felsőink is elkerültek valahova a kanapé közelébe, ott a parkettán. Vagy talán már a szőnyegen? Talán nem is parketta volt, de annyira le voltam foglalva, hogy ez a részlet meg sem fogott...
Csak jót akartunk a másiknak, valami kellemeset okozni. Élvezetet. Ahogy csókolóztunk, és hevesen ölelkeztünk, egyszer csak felkapott az ölébe. Magához szorított, és a csókcsatát abba nem hagyva bevitt az ágyra.
És ezzel felgyorsultak az események. Vagy csak az idő relatív?
Csókjai lefelé kúsztak a testemen, igen érzékeny pontokon végig kígyózva. És kikötöttek ott, ahol minden kezdődik. Olyan lágyan használta a nyelvét, hogy már csikizett, de ilyen észbontót még sosem éreztem. Csak addig hergelt, amíg hagytam. Csak a határvonalig. De az milyen határ? A testem hullámokat vert a kéjtől, a torkomon sikkantások szöktek fel. És akkor már nem bírtam tovább, és felhúztam magamra. Csak annyit tudtam már a fülébe súgni, hogy akarom, és nem is kellett több, pontosan tudta, mire vágyom. És belém hatolt.

Szenvedélyesen forgolódtunk az ágyban, szétficánkolva az egész ágyneműt. Váltogattuk az elhelyezkedést, és hogy éppen ki okoz élvezetet a másiknak. Vagy inkább mindkettőnknek. Nehéz volt húzni... Őrjöngtünk. Erre vágytunk hosszú ideje mindketten.
És az álmunk beteljesült.
A remegő légvételem olyan halk volt, mégis, gyönyört okozott mind a kettőnk fülének. A remegő testünk, ami még mindig összeforrva, egyként pihegett az ágyon, a szemünket és egyéb érzékeinket kápráztatta...

Amikor kikeltünk, én szégyellősen magamra tekertem valami kézre esőt. Ő nem öltözött fel. Kissé meglepődtem, ahogy így járkált fel s alá, de tetszett a dolog. Kiszáradtunk, így innunk volt muszáj. És újra beszélgettünk. Ekkor láttam, hogy a ruhával a maszkját is levetette. És ekkor láttam... hogy végül megfogott.
/Vodka: Maszk, 2013.október 15./

Itt hagy

Bátortalanul vallom, hogy félek...
Bátorságom nincs, hogy időt kérjek...
Jó ideje tudom, hogy menni akar...
Nem mondtam meg neki, hogy ez engem felkavar...
Olyan vidám, hogy végre elszakadhat...
Annyira zavar, hogy soká már nem maradhat...
Ma vidáman mesélte, hogy vasárnapra várják,
Én meg csak mosolyogtam, és vártam, hogyan tovább.
"Hétfőn, kedden ezzel, szerdán a másikkal,
Csütörtökön nemzeti ünnep van."
Bólogattam, "tudom jól,
mert múlt évben, ilyenkor,
hetecskén róttuk a tereket,
és lelkesen vártuk a fényeket."
Tovább mosolyogtam, hallgattam szavát,
Aztán célirányosan megtámadtam a rózsaszín szobát;
Most nem sírtam, előtte a könnyezést elnyomtam,
De a négy fal közt nem lepleztem, hogy kiborultam.
A család nem tudja, engem ez hogy érint,
Hogy a veszteség szele lassan megérint.
Tudtam, hogy fontos, tudtam, hogy szükségem van rá,
De hogy ennyire, csak most eszméltem rá.
Ő elmegy, én maradok,
Ti meg tovább nézhetitek a póker arcot.

/Vodka: Itt hagy, 2011. 07. 04./