Ébredés

Gyere, ölelj át, melegítsd fel testem!
Ebben a nagy ürességben majd pánikba estem.
Nem találtam két szemed, nem éreztem két kezed;
azt hittem, mind a múlt éjjeli csupán képzelet.
Féltem, hogy nem is vagy az enyém,
s majdnem szertefoszlott minden remény.
Igaz, nem is értettem, hogyan történhetett,
hogy az általános közönyt felváltotta a belém vetett hited,
hogy egymáséi vagyunk, hogy nem választ el semmi,
de akkor mi ez a gondolat, ami nem hagy nyugodni?
Miért tépázza lelkem holmi kétkedés?
És mi ez a nagy csend? Hopp, itt az ébredés...

/Vodka: Ébredés, 2011. 03. 17./

Elindult bennem

Liza szarkedvben

Mostanság azt hallom, hogy "szar vagy!",
hogy nem kellek ennek az anyának,
hogy túl kicsi kettőnknek az otthon;
pillanatnyilag ez az én kis gondom.
Mert vagyok, amilyen vagyok,
de ezt már nem szívlelik a nagyok;
mert kicsinek még elviselhető a gyerek,
de ha felnő és még mindig nyekereg;
de már rég nem ugyan az a téma;
én már rég nem a semmiért ugrom a kútba.

A célom most a jövő,
de ők úgy tekintenek rám, mint hőbörgő
gyermekük, ki már nem is a régi,
és az ablakból sem ugyan azt nézi
egy ideje; a füst foglalkoztatja,
ami egyre gyakrabban a száját elhagyja,
mint azok a szavak is, amik nekik fájnak,
amikor dühében a többinek ordibálja,
mert neki is fáj már a feje,
hisz elég sok szarral van már tele.

Egy kis megértésre vágyna,
és a támogatásra is most várna,
de csak dobálják felé a szavakat,
hogy gyermekkorában miféle maflaságokat
követett el sorra,
és hagyta abba szépen sorba;
és nem akarják elhinni,
hogy ezeket már rég nem azért akarja tenni,
mert egy újabb kis hóbort elragdta szívét,
vagy hogy bizonyítaná a dolgok ellentettjét,
egyszerűen rájött, mit szeretne,
hogy tán egy másik iskolába átmenne,
hogy tán, nem kétség, egy kutyát is felnevelne
- persze erről letett
mikor a kutyus új családja örömében felnevetett,
mikor meglátták a kisdedet,
s mind úgy beleszerelmesedett,
ahogy ő tette a két nap alatt,
s már másik ebet nem is akar HELYETTE.

Szóval már képes lenne sok mindenre,
a késztetés is ott van benne,
dehát a bizonyítás előkövetelmény,
családon belül lassan ez már törvény.
Itt abban rejlik a probléma,
hogy a növekedés és a hormonok oka,
hogy ha nincs alőtte A munka,
tulajdonképpen, megelőzve nincs is dolga,
legalább is nem fűlik a foga,
hogy például a rendelőt felmossa,
az asztalt letakarítsa,
a szennyes edényt elmosogassa,
anyja kutyájának szarát feltakarítsa,
szóval mindezt mosolyogva végre hajtsa.
- Mellesleg az emberek sem vizsgáznak,
mielőtt még gyereket vállalnának... -
Meg a rossz napok is persze,
amik várnak, a háta mögött settenkedve,
tetőzésnek a kommunikációt elszúrva,
hogy bármely szülő úgy gondolja:
"Ez a gyerek nem érdemes másra,
mint öreg korunkban a pelenkázásra
- megondolva...
azt is hagyjuk másra."

Én elhiszem, hogy hírtelen haragú vagyok,
s anyám ellen egy rossz szót ki nem hagyok,
de szó sincs itt lázadásról,
vagy gyerekes hálátlanságról;
egyszerűen fel nem fogom,
hogy ha az észérveket szépen kidolgozom,
miért nem megyek velük semmi másra,
mint hogy az anyám a szoc intézetet ajánlja?
Hálás vagyok a "hóbortok" segítéséért,
de már hálásabb lennék az észrevételést,
hogy tényleg nem az ellenérdek vezet,
csak mennék afelé, ami nekem jó lehet...

És hogy szerintem mi lesz a kis sztori folytatása?
Nem tudom, de számítok még néhány ordibálásra...

/Vodka: Liza szarkedvben; 2011.03.25./

Liza sztorija I.

Én is úgy kezdtem, mint mindenki más. Sokan mások. Születtem, élek. Olvasok. Mint sok korombeli tini, rácuppantam én is a vámpíros sztorikra. A romantikusra, a vadra, a horrorra. Az a sok képesség, emberfeletti erő, szépség, tehetség. Az egyik könyvben azt olvassa az ember, hogy amúgy nem egy kellemes lét az egész, a másikban meg alvásra is képes a kis vámpír, és még élvezi is, hogy telik az idő.
Annyi butaságot összehordtak. De már csak nevetek ezeket látva és olvasva.
Mint minden tini, én is, mondhatni, lázadtam. Fura is így beszélni erről, nem olyan régen voltam OLYAN tini.
Gyűlöltem, hogy lekezelnek. Mintha jobban tudnák. Mintha tényleg azt, és úgy élték volna meg, csak régebben.
Tulajdonképpen nem is ez számít. Inkább csak az, hogyan is, miként is lettem én én.
Ismered azt a változatot, hogy eladta a lelkét az ördögnek? Lehet, már nem. Már csak azt hallani: elkapták az utcán, fájt, aztán szomjazva ébredt.
Hát nem éppen így folyik le a dolog. Ha így lenne, többen is lennénk, mint... szóval nem lenne elég a világ állománya, állatokkal együtt sem. Fujj... állatok... nekem az olyan, mint neked egy jól megpenészedett étel. Nem fincsi móka.
Szóval valójában csak mérhetetlen gyűlölet és elhatározás kell. És akkor felkeres Ő. Szerinted kire gondolok? Szerintem nyilvánvaló. Leginkább a hívők számára, de az e félével nem élők is sejthetik.

Egy nap csak üldögéltem egy parkban. Közeli a gimimhez. Aztán ott termett. Fekete bőrjaki, acélbetétes, hosszú lobonc, ferde, mindent eláruló mosoly, ördögi tekintet - milyen másmilyen lehetne?
Megkérdezte, vágyom-e valamire tőle. Nem lepett meg. Bár nem voltam hívő, de nem ijedtem meg, és nem lepődtem meg. Belenéztem a szemébe, és peckesen oda böfögtem, hogy tudja azt jól.
Persze nem egyszerű ám tárgyalni vele. Sokan kíván a kicsike. Nem elégedne meg az ember lelkével. Nem baj, megtárgyaltam vele. Persze felvilágosított, hogy ez nem éppen úgy van, ahogy a mesékben. Nincs örök fáradhatatlanság. Sem a naptól való félelem. Ahogy gyönyörűség sincs. Egyszerűen csak vér és öröklét. Jah igen, természetesen sérthetetlen sem leszek.
Ráhagyhattam volna, de inkább alkudoztam. Nem éppen volt szükségem arra a kis nyamvadt testre... kis 14 éves, na ne már. Még 6 év öregedést, és súlyvesztést. Ennyi. Szerintem nem nagy áldozat részéről, tekintve, hány embert küldtem már mostanra is hozzá. Tehát bele is egyezett.

A szomjúság? Valóban létezik, de sokkal kordában tarthatóbb. Persze ha észre veszek a tömegben egy szép nyakat, megkordul a gyomrom. De nem vetem rá magam minden emberre... Azonnal.

Tudod, miért nincs is az a szépség, az az ellenállhatatlanság? Nincs rá szükség. Az embereket a gonosz aurám vonzotta mindig is.
Újabb tévhit: nem lett kő kemény a testem, tűvel ugyan úgy meg lehet sérteni a bőröm, még mindig. És az orvosok sem vesznek észre semmi furcsát. Bár még nem is vizsgálta senki a gyomortartalmamat.

Családban élek. Átlag emberekkel. Nem, még nem ettem meg egyiket sem, de néha tényleg óriási a kísértés, hogy apró darabokra zúzzam a testüket, szétharapdáljam őket, és kivéreztessem mindet, még akkor is, ha ez a finom kis vérük elpocsékolása lenne. Tudod, a látszatot nekem is fenn kell tartanom.

Étkezési szokásaim? Vannak...
Lássuk. Magyarországot és a lakhelyemet tekintve nem éppen jellemző a sikátorok tömkelege. De kis utcák vannak. Amúgy igen kegyes vacsora vendég vagyok, nehogy azt hidd. Az egyesség nem fogalmazta magában az örök világ elleni gyűlöletet. Elég volt egyszer olyan passzban lenni hosszú távon. Megtalált, de már nem is érdekli, hogy akarom-e a dolgot, vagy nem. A lényeg, hogy a lelkem az övé.
Szóval a korral az étkezési szokásaim is kifinomultak. Már csak rablókat, tolvajokat, általam bűnözőnek titulált alakokat, rossz képű fazonokat, ellenségeket és exeket eszem. Ó, az exek. Annál jobb lakoma nincs is. Bevallom, az ő esetükben kissé elvesztem a fejem. De mindig is élveztem, és fogom is.

Így volt a legutóbb is. Elvetette a sulykot. És nem tudta, kivel kezdett. Nagy hiba!
Én nem hazudtam neki. Megmondtam, hogy nem szeretem. Aztán fél év után vége is lett. A kis dög... Még el is hitette velem, hogy mennyire fáj neki. Mert hogy szerelmes volt. Sajnáltam is. Egészen addig, amíg észre nem vettem, hogy elfelejtette, mit hazudott korábban. Az egyik nap még azt hallgattam, hogy vége az életének, és soha senkit nem fog így szeretni, meg hogy most hosszú ideig nem lesz senkije, egy másik alkalommal már azzal köszöntött, hogy csajozik. És én ezt sajnáltam?
Volt bennem annyi emberi érzés, hogy pont miatta nem is kerestem mást. Erre ezzel köszön be. Egy kissé eldurrant az agyam. Sosem viseltem jól, ha valaki abba döfi a kést, akinek a vállán kisírta magát. Plusz egy szép nagy adag lapát szart rátett a dologra az a bűntudat - mert lám, a korral erre is szert tettem -, amit az ő kicsi szívének összetörése után éreztem. Szóval kissé kiakadtam a kétszínűségén.

Hát így indultam meg felé. Egy jó 16 éveshez illően a tömegközlekedést használtam. Részben. Mert hát... Hmmm.. Dühömben, mikor a vonat felé mentem még a házunktól, elkaptam egy hajléktalant. Tudom. Fujj. Nem véletlen volt nálam mindig valami fertőtlenítő. Kissé megtisztítja a vámpír a nyaki ütőér területét, és egyből több gusztusa van hozz. Na ja. Csak dühömben megfeledkeztem a vérről, ami beterítette a kabátomat - mert az ütőér még lövellt, amikor a fazon már mozgásképtelenül hevert -, elszínezte a fogaimat, és nem csak a számat tette gyönyörű pirossá... Amikor kissé lehiggadva körbe néztem a vonaton... Meglepődött arcok. Nem tudták, hogy mi is van. Farsangi jelmez? Mert ahhoz igen élethű...
Szóval úgy döntöttem, egy kis séta nem árthat.
Majd a friss levegő - gondolhatná az ember. De nem éppen tartoztam sose az ostoba fajtába, aki mindent megbocsát.
Amikor oda értem... Kissé ijedten tekintett rám, de gondolom, ő is a farsangos választ kaphatta. Oda mentem hozzá, és először nőies bájjal csak felképeltem. Hát, igen, nagy erő nélkül ez nem is olyan hatásos. Nem csapódott semminek, de még csak el sem fordította a fejét az ütést követve. Felemelte kezét, és láttam, érzi az ujjaim nyomát. 1:0 ide.
Aztán gondoltam egyet, és letámadtam egy csókkal. Én búcsúnak szántam és taktikának, ő nem épp így gondolta. Hevesen csókolt vissza. Azt hiszem, nem tetszett neki, amikor a kínzását a nyelve elharapásával kezdtem. Már csak arra nem emlékszem, hogy előbb meglepődött, vagy a káromkodás szakadt ki gyorsabban.
A vér szaga engem se hagyott hidegen. Sosem értettem, miért nem kóstoltam még meg. Szex közben a nyaka mindig is csábító volt, ahogy csókolgattam. De valahogy mindig visszafogtam magam. Eddig.
És ha már eszembe jutott, jöhetett a nyaka. Fene se akart vele sokat szórakozni: szépen kiharaptam egy nagy darab husit, hogy biztosan nagy károkat okozzak és még véletlenül se tudja lefogni a vérzést, ha épp lett volna rá ideje. Nem volt. Jobban lefoglalták a tovább támadások.
Kigáncsoltam, szépen, kiszámítva, hogy jól becsapja a fejét. Kissé nehéz volt kijjebb cipelnem, de hát, nekem nem fáj, hogy a lábánál fogva húztam, a nyögdécselése pedig nem izgatott.
Letettem a kertjükben egy fához. Tudtam, hova kell mennem kötélért. Sufni, hátul, balra, kapcsoló fejmagasságban. A zsákmányt megszerezve visszatértem, hogy lábánál fogva felkössem a fára. És mehet a menet.
Talán fájt neki a testét elhagyó nagy mennyiségű vér áramlása, vagy az, ahogy box zsáknak használtam. Esetleg az sem tetszhetett neki, hogy véletlenül eltörtem a lábát egy tűzre való erős faággal - mindössze 10 centi lehetett az átmérője, de azért szívós kis husáng volt.
Egy ideig még játszottam vele. Nem tudom, mikor állt le a szíve. Jobban érdekelt, hogy azzal a fahusángal be tudtam játszani az amerikai filmekben látott játékot. Csak ha elég ügyes voltam, végeredményben nem cukor jött volna ki belőle, hanem vér.
Amúgy még nyőgött néha közben. Ha elég ritmusosan csinálta, még táncikáltam is rá. Na mindegy, ez egy gyenge pontom volt akkor.
Gondolkodtam rajta, hogy legyek-e nagyon teátrális és hagyjam ott a fán, hogy amikor reggel kijön a család, akkor a hullájával díszített fát lássa meg először, de aztán úgy döntöttem, hogy őket nem bűntetném ezzel. Meg azért elvezetnének hozzám azok a nyomok.
Szóval a hullája ment a közeli konténerbe, a földön lévő vért pedig egy macska hullájával álcáztam. Ha tényleg bevette a család, hogy a teljes mértékig szelíd kutyájuk ilyet tesz egy macskával... Azzal se volt baj, hogy exem eltűnését megoldjam. Kaptak egy levelet a nevében. Elment. Úgy is sokszor ígérgette. Mennyivel jobb ez így. Még neki is igaza lett. Elment. Egészen a konténerig. Ha tudnátok, milyen nehéz volt úgy támogatni odaág, mintha csak részeg lett volna...