Darab-Egész

Te szétszedtél, én pedig asszisztáltam. Azt mondtam, az érzéstelenítésen túl vagyunk, a kezedbe adtam a szikét, és átadtam magam a fájdalomnak, és a fájdalom indukálta érzéketlenségnek.

Amikor törlést kértél, én töröltem.

Amikor szívást kértél, én szívtam.

Szétszedtél, és most darabjaimban fekszem itt a hideg fém asztalon, az üres fényben, fázva.

Nem is értem, hogyan érezhetem a hideget, amikor önmagamtól vagyok elválasztva.

Én akartam szétesni, ez pedig magamtól nem ment.

Részeimre kellett válnom, hogy újra felépítsem magam, hogy érezni tudjak, hogy ne csak fájni, tévelyegni, hanem látni.

Összerakom magam, de csak lassan, miközben gondolkodni se tudok, mert valahogy beleszoktam, hogy a kisujjam a térdemhez kapcsolódik és fordítva.

Füstben és borban puhítom magam, mert nem a szétesés a legnehezebb. A velőt rázó fájdalom valójában akkor érkezik, amikor a megfelelő porcika a megfelelő porcikához ér, mert ők is érzik, hogy ez örökké fog már tartani, mert ennek így kellett lenni, és sírnak.

A sok piros könnytől csúszik a kezem; néha félre öltök, olyankor vissza kell bontanom.

Amikor már majdnem kész vagyok, és félig egészében látom a képet, akkor jut eszembe: hogyan kaparinthatom újra meg azokat a csücsköket, amiket nagylelkűen osztogattam, nem gondolva, hogy magamat osztogatva nem csak másnak árthatok?!

Bár már a kép is érdekes… Mindenki csak egy csücsköt ad a szívéből, de ha ezt többeknek adja, hogyan lehet az csücsök? Ha pedig ennyire amorf a szív, honnan fogom tudni, hogy minden darab visszakerült a helyére?

Mire befejezem ezt a műtétet, a leghiányosabb állapotomban leszek végre egész.

(2015.10.26.)

A magánynak ... van

Amikor kimondod, hogy magányos vagy, akkor is valakihez beszélsz. Lehetsz a világ legboldogabb és legszeretettebb embere késő éjszaka egyedül a szobádban, összezárva a gondolataiddal.

A magány akarat, vágy, valamire.

Egyszer csak szembejön valaki. Eddig senki sem volt, de a magány most őt tette mindenné, ő a középpont, ő a cél. Vele alszol el, vele gondolsz.

Nem látsz magad előtt álomképeket, hogy a kezét fogod, miközben a gyermekeitek körülöttetek rohangálnak, még az esküvőig se jutottál el, sőt, azt sem érzed, ahogy az ajkaitok összeérnek az első csók alkalmával. Csak áll előtted. Vagy ül? Mosolyog, vagy talán gondolkozik? Ki van engedve a haja, vagy éppen felzselézve? A legjellemzőbb, az első benyomás. Ő van előtted.

A magány ideált farag Neked, hogy jobbá tedd magad azon személy számára, akit Te akarsz. Nem okoz álmatlan éjszakákat, csak néha nedves párnákat, mielőtt eljön az érzéketlenség.

A magány hosszú időre is szólhat, a magány veled van a legnagyobb bulikon, a kedvenc könyved olvasása közben, egy feladat elvégzésénél. Ott van a kádban, de a wc-papír tekercsen is szívesen üldögél, keresve veled a szemkontaktust.

Gondolkodásra késztet.

De csak egyszer juss el oda, hogy leültök beszélgetni. Az elején pirulsz, a szavak nem úgy jönnek, nem is azokat kerested. Ideges kézmozdulatok, izzadó tenyér. Mire azonban a végére értek, a köd szétoszlik, a szeme sem hívogat. Ott vagy egy olyan ember társaságában, akit talán még barátodként sem kívánsz, aztán majd magyarázhatod, hogy miért csaptad magad homlokon. Azt mégsem mondhatod el őszintén, hogy magányos perceid óráknak tűntek miatta, akit a vágy teremtett?!

Adèle

Csak egyszer szerettem,

s ha jól emlékszem,

elfelejtettem…

Kék volt a szeme?

Vagy az a haja színe?

De a mosolya,

a mosolya fecskék repülése:

kissé ritkás, de kellemes látvány,

az ember csak figyeli,

elméláz némán,

hogy az a mosoly

csak neki,

csak ott;

hogy a karok

amik álomba rintgatnak ott,

hogy csak az enyém,

hogy nem volt még másé,

és mennyire fog fájni,

amikor a viszontlátásé

az öröm, nem pedig az övé,

mert se együtt,

de külön se többé…

Nem értik...

   Mint a tenger, úgy mozognak együtt. Lélegzik a tömeg. Minden légvétel egy nagy hullám, ami végig megy az egész városon. Haladunk, és azt együtt tesszük.
   Csak ők nem értik, hogy megy ez. Hogy az ajtó nyílni fog, hogy senkit nem hagyunk hátra, mindenki teret kap, mindenkinek meg van a maga feladata.
   XY megálló következik. Csendben konstatáljuk, esetleg lélekben készülődünk a leszállásra. Csak ők ijednek meg a hangosbemondó közlendőjét hallva. Csak ők azok, akik felpattannak, hogy rohanás és tüstént, mert a végén még... Persze nem, de ezt csak mi tudjuk, a tömeg.
   Fel áll, tolakszik, mert a két lépés távolság már messze van az ajtótól, és ha a mai kor gyermeke nem áll félre, esetleg megkérdezi: "Ön leszáll?". Persze, hogy le. Mint ahogy az a másik x mennyiségű ember is, aki tudja, hogy megy ez.
   Már megálltunk, már leszálltunk, hullámzunk tovább, amerre a dolgunk visz. De ők is ott vannak mindenhol, és valami kimondatlan bajtársiasság mindannyiójukat ugyan arra sarkallja. A földalatti jármű megáll, sziszegő hang kíséretében az ajtók is kinyílnak. Haladunk az ajtó felé. Már majdnem bent. Erre valamelyik "kollega/kollegina", ahogy átlépte a küszöböt, nagy megnyugvásában meg is áll. Ha már megállt, megfordul. Az ajtóban. Nem a lakása ajtajában. Nem a kertkapuban. A tömegközlekedés gyöngyszemének sziszegő-csattanó ajtajában. Ilyenkor az embernek már nincs ereje elnézést kérni...

Széllel Szellő

Egy Szellő útnak indult a Nagyvilágban. Jártában-keltében összefutott pár ismerőssel, még a szellő-oviból. Meggyőzte társait a viszontlátás örömében, hogy tartsanak vele, így egy újabb szintre léphetnek, s tán még a nagyok is komolyabban veszik őket.

A szellők széllé kerekedtek, s haladtak tovább, hogy helyüket találják abban a nagy világban. Egy kis ország még kisebb városába tévedtek. Megláttak valakit, aki kíváncsivá tette őket. Hogy jól megnézhessék maguknak, körbe vették, dalolva és táncikálva.

***

Ahogy körbe néztem, láttam, hogy a szél csak engem érint. Minden ember a megszokott hétköznapisággal haladt otthona felé, ki a csöndbe burkolózva, ki zenét hallgatva, egyesek beszélgetve.

Csak engem fullasztott a nagy erejű légmozgás.

A szemeim bekönnyeztek, a hajam a számba repült. Aztán már nem volt elég ennyi se, a légszomj mellett az egyensúlyommal is küzdhettem: a körülöttem lévő fergeteg egy pillanatra se hagyta, hogy megálljak a két lábamon. Egy korlátnak csapódtam, s megpróbáltam megkapaszkodni, hátha elég, ha türelmesen várok.

Madárcsicsergés.

Megint hallom a madarakat, az emberek lépteit, látom a verőfényt.

Ha hiszünk a vihar előtti csendben, akkor ez még semmi sem volt az elkövetkezendő orkánhoz képest…

Beavatkozás

     Ma reggel egy kisváros főútja mellett egy lány beleavatkozott mások életének folyásába.
     A kisbolt előtt kávézó, negyvenes éveiben járó férfi egy közeledő mosolyra lett figyelmes.
     - Elnézést, jó reggelt! Kérhetnék esetleg tüzet?
     A férfi szolgálatkészen tapogatta végig a zsebeit, majd ott nem találva a keresett tárgyat, a kocsijához fordult segítségért. Fél perc alapos kutatás után a kesztyűtartóban meglelte a kis, kék vihargyújtót.
     - Tessék! A tiéd!
     - Nagyon szépen köszönöm! - mondta a lány örömteljes csillogással a szemében.
     - Csáó!
     - Viszlát!
     A lány suhant is tovább. Késve indult, így felejtette otthon az öngyújtóját is. A férfi viszont maradt a kisbolt előtt. Befejezte a szokott, reggeli, automatás kávéját, és beszállt az autóba. A motor felhördült, és egy alapos körülnézés után a jármű tolatásba kezdett.
     Csattanás.
     Komoly sérülést nem szenvedett senki.

     Vajon a férfinek akkor sem esik bántódása, ha az öngyújtó továbbra is a kesztyűtartóban lapul? A napi jótétemény hatással van az életünkre?
     Vajon találkozott volna a két autó karosszériája, ha a férfi figyelmét nem kelti fel egy bájos, reggeli mosoly? Ha egy öngyújtó-keresésnyi idővel korábban mordul a motor?
     Csak azt tudni, hogy a mai nap reggelén egy kisvárosban egy lány késve lépett ki a ház kapuján, nem sokkal később pedig a főúton, a kisbolt előtt két autó koccant.

/2015.02.24./