Lehetne ezt bárhogy értelmezni, meg lehet konkrétan az érteni alatta, ami van. Szeretném előre leszögezni, hogy ez nem a "sírj te is velem a helyzetemen" post lesz, csak reménykedem, hogy talán Te tanulsz belőle. Bár elképzelésem sincs, mit is szeretnék ezzel 'tanítani'.
Adalék 1.: Tegnap kereken két hónapja rám írt egy idegen, nem kis meglepetésemre. Ahogy annak rendje s módja van, neki kezdtünk az ismerkedésnek, egész abszurd módon folytattuk, most pedig mondhatni, hogy együtt vagyunk.
Persze az utóbbi években már komolyabb voltam, de függetlenül, nem kellett sok, hogy beleszeressek pl. egy mostanra barát szerűvé lett emberbe, akit már ismerek, és így nehéz lenne szerelemből szeretni, de az idealizált képe rengeteg fájdalmat okozott nekem. Ennél részletesebben nem tudom elmondani, az már könyv lenne, így ha nem érted, egy kérdőjel marad.
Tehát, másfél éve. Nagy szerelem volt az is. Hosszú ideig teljes mértékig meg voltam győződve, hogy a legjobb barátom. Aztán egy kis viccelődésből nagy félreértés kerekedett, a vége pedig az lett, hogy a "szívem köré épített falak ledőltek", én zokogtam párszor, na és azóta nem egyszer kerültem mélypontra attól a gondolattól, hogy nem vagyok már szeretni képes. Nem csak szerelemből, sehogy sem. Nem volt az az ember, aki érdekelne, sem olyan, aki hiányozna, egyszerűen, léteztem, minden kapcsolatom csak arra volt, hogy ne maradjak egyedül, mert az elég unalmas tud lenni, meg inni is csak a szamár iszik magában.
Jött aztán néhány szerencsésebb pillanat, néhány ráébredés és megvilágosodás, hogy nincs is velem baj, igen is, van, aki hiányzik, olyan is, akit szeretek, és nem mindent teszek önzőségből és önmagam fenntartásából.
Két hónap alatt pedig azt is megtanultam, hogy, ha szerelmes nem is vagyok, de szeretni annyira tudok... És nagyon fáj, ha nem szeretnek viszont - itt elmosolyodik az ágyán ülve.
Jelenlegi párom, a vicc kedvéért Jégtörő - belső poén, csak mi ketten értjük - szintén nem az az egyszerű eset, kapott ő is bőven hideget az élettől, talán le is forrázták párszor, de most egész jó a helyzet. De sok évnyi 'lelki terrort és szenvedést' nem egyszerű elfelejteni, az emberből lesz egy kis geoda, amit senki sem talál meg, vagy csak nem akar észre venni, és minden szépsége belül marad - másnak úgy tűnhet, olyan, mint a többiek.
Szót nem szaporítva, szeretni számára is nehéz, mivel pedig többet is kapott, máshogy is kezelte, érzelmileg zárkózott lett. Előttem már egészen megnyílt, de sajnos van egy apróbb problémánk, problémám, ami - részben a zárkózott énje miatt, részben meg ugye a természet miatt - nem megoldható.Az ellentétek vonzzák egymást így én nagyon ragaszkodom hozzá, s bár szerelmet nem is érzek, de nem egyszeri próbálkozás volt, hogy szétmenjünk, nem volt nagy siker, és a párnám bánta. A probléma pedig ott van, hogy ő sem szeret, szerelemből semmiképp, de hát... Az érzet azt mutatja, hogy máshogy se, azon kijelentése, hogy emberként szeret, pedig nem hiszem, hogy csak engem ne nyugtatna meg.
Ugye ebből ágaznak ki kisebb dolgok, az egymásra odafigyelés szintjében is különbségek vannak, hogy mit mondunk a másiknak, de még egy nézés is, ahogy ő néz rám, vagy ahogy én nézek rá, két teljesen más világ.
De így talán jobban értheted: érzelmes megközelítésem: most, amikor igazán számítana, miért nem vagyok elég a másiknak? Jéghegy megközelítése: hogy tudná megoldani a problémám? Szerinte ez egy probléma, ami megoldásra vár... Innentől mindenki, aki tudja, mi az szeretni, és viszontnemszeretve lenni, lehet így barátságról is szó, az tudja, hogy ez igen fájdalmas tud lenni, főleg, amikor két szép szemével a tiédbe néz, és egyenesen kimondja, hogy Ő a Te problémádon gondolkodik.
Ha eddig elolvastad, ne szenvedj tovább: a cím státusz, legfelül olvasható is a legutóbbim. Este Jégheggyel voltunk egy közös ismerősnél. Első lépésünk a szocializálódás felé - még nem voltunk nem kettesben együtt. Valahogy rám jött, ahogy mindig rám jön a bújás, hogy szeretgetném, hogy úgy nézek rá. Na reakció az nem volt sok, persze elég gázos így a szituáció, de ez nem volt probléma, hárman elszórakoztunk. Aztán eljött a lefekvés ideje, meg a kettesben maradás. Sokat elárul az ilyen "pillanatokról", ha elolvasod, mi fogalmazódik meg bennem akkor: "Már megint csak a mellette fekvő nő kell... Én fogok valaha is?". Majd amikor egy kicsit lehiggasztottam, és néztük tovább a filmet, olyat tett, hogy csak lestem: úgy ölelt, mint egy férfi, aki szereti a nőt. Tévedés ne essék, nem fordult meg a világ, csak jól tettet.
De hogy minden egyes pillanatban, amikor kettesben voltunk, megszólalt, vagy tett egy gesztust, és összerándult a szívem, azaz fizikai fájdalmat éreztem attól hogy nem szeret... Rég nem volt ilyen. Nem is tudtam a dologgal mit kezdeni, és ott tapogattam a mellkasom, hogy vajon érezhetőek-e ezek az összerándulások, vagy csak számomra ilyen intenzívek - mert intenzív az idő múlásától is lehet, a rég nem érzéstől.
Szóval lassan egy igen csak hosszú folyamat végére érek: megtanulom a szívem úgy jól használni, hogy rosszul eshet, de újra dobog.
Tanulságok:
Nem érdemes felnőni, a gyerek szerelem is fáj, de mit tud szenvedni egy felnőtt?!
Ha belecsöppensz, hajtsd magad előre, a vége ugyan az lesz, csak hamarabb tanulod meg, talán kevesebb fájdalom árán.
Ha azt akarod, hogy vége legyen, tegyél érte, sajnos ha visszafordulsz, ugyan olyan rossz lesz - természetesen ennek megvannak a maga faktorai, hogy igaz legyen.
talán a legfontosabb: Érdemes valaki olyannal maradni, aki mellett talán fáj, de sokat fejlődhetsz mellette. Egy partner léte az érzelmi intelligenciát és önmagunk ismeretét, illetve akár az egész világképünket is nagyon pozitív irányba mozdíthatja. De a mazochizmus nem szép dolog, bizonyos kereteken belül maradjon az a fájdalom, ha már árt, menekülj.
Lo siento, ha' luego.
