Bár lehet, hogy ez csak az én életemben történt impulzusok oka, de úgy hiszem, hogy a szeretet érzésének ellentéte, az utálat, nem éppen az a fajta érzés, ami örök, és igaz, ezt valóban el lehet felejteni. Ellenben ha valakit egyszer szeretsz, arra sokkal később is úgy fogsz tekinteni, akárhogy is váltak el útjaitok. A szeretet egy olyan érzés, ami felülmúl mindent.
Persze nem csekély ellen érv, hogy én magam sosem tapasztalhattam meg - hála érte - egy számomra igen fontos dolog vagy személy elvesztését mások hibájából. De az a gyűlölet is, amit elvileg mások ilyenkor érezhetnek - lásd, számos film ilyen sztorira épül -, inkább csak egy gyűjtő fogalom a fájdalomra és haragra. Haragra, amit könnyű lenne elfelejteni, de van, aki abba kapaszkodik, ilyen vagy olyan okokból, sorolhatnám, hosszú és valahol végtelen lista lenne.
A lényegre térek. A kezdő sorral egy igen egyszerű dologra szeretnék rávilágítani, s bár érdekelne, így ismeretlenbe ki mit érez ezzel a kijelentéssel kapcsolatban, jelenlegi érzéseik szerint az emberek ezt a kissé ködös mondatot hogyan is tudják értelmezni, nem kezdek kutatásba.
Anélkül, hogy megvárnám az ellenérveket, mi szerint mit is tudunk még önerőnkből tenni, elmondom a magam véleményét.
Először is, itt nincs szó önerőből cselekvésről, mert akkor persze, mire ne lennénk képesek? Csak mi kellünk hozzá, meg egy nagy adag kurázsi. De belegondolva: képesek lennék bármire is elődök vagy a világ nélkül?
Alapvető, önerőből elkövetett tett: munka. Akármiről lehet szó. Nem kellettek hozzá elődök? Vagy hasonló körben munkálkodók? Ha csak egy házi feladat megírásáról is van szó, nem kellett hozzá előbb tanulni? Nem kell egy kis gyűjtő munka? És mit gyűjtünk: mások által összeszedett, vagy mások által papírra vetett gondolatokat, adatokat, stb. Talán érthető, aki számára ez a példa nem adott elég támpontot, annak talán több se lenne elég.
Szóval, szeretni. Ezt nem lehet tanulni, ezt érezni lehet. A kifejezését, a szavakba öntését valóban tanuljuk, megint csak másoktól szerezzük, de az érzést senki nem ajándékozhatja nekünk, és ha valaki úgy él, hogy szeret... Szerintem nem rossz egy élet. Van fájdalmas része, főleg manapság - nehéz egy magas érzelmi intelligenciával bíró embernek, de bármely ember megtapasztalhatja a legkisebb fájdalmakat is - bizalom kijátszása, viszontnemszeretve levés, etc. De akik fent akadnak ezen, azok még keveset éltek.
Csupán annyit, hogy én hálás vagyok, hogy annyi... röviden: kellemetlen dolog után képes vagyok akárkit szeretni, tisztelni, becsülni, és számítani rá. Az, hogy a "sors" hogy hozza, és a másik mit tesz, rajtam kívül álló dolog. Az én szívem azért nyitva marad, ha a zsanér már egy kicsit nyikorog is.
Ha' luego.
Ui.: Számos olyan dolog olvasható itt, amibe magam is bele tudnék kötni. De csak mert röviden fejtettem ki a témát. Elmagyarázhatom :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése