- Tényleg tudni szeretnéd?
- Igen. – Ugyan azzal az
általános egyszerűséggel és komolysággal mondja, mint ahogy azt máskor is tette
volna, és ugyan azzal az őszinteséggel és figyelemmel néz rá kék szemeivel.
- Hát jó. Te bajod, ha
elkergetlek magamtól az őszinteségemmel. – Ő pedig azt a kifejezését vette elő,
amit akkor használ, amikor komolytalankodik, de közben úgy érzi, tényleg félnie
kell a dologtól. – Nos, ez egy igen összetett dolog. Hol is kezdhetném??? –
töprengett. – Hogy miért nem…? Hát, ha mindent, amit még el sem mondtam,
figyelmen kívül hagyunk, azért, mert senki másnál nem dobban meg a szívem. Mert
az első igen arcpirító beszélgetésünk óta mással még csak fantáziálni se tudok.
Úgy is Téged látlak meg, ha becsukom a szemem, így még próbálkozva sem megy. –
Rámosolyog a fiúra, de már látszik rajta, hogy zavarban van, azonban erőt vesz
magán, egy nagyot sóhajt, folytatva mondandóját.
Bármennyire elvetemültnek is gondoljon bárki, nekem úgyse megy a dolog, ha
tudom, hogy nem azt érzem a másik iránt, amit kéne. Az előtted lévő
próbálkozások is mind maximálisan 3 napig mentek. Ebben a három napban
gondoltam azt, hogy beleestem a másikba, majd jöttem rá, hogy nem is érzek
semmit. Ha meg csak testiségről lenne szó… Nem valami jó úgy együtt lenni valakivel,
hogy közben a másikra gondolsz… gondolom. Nem volt részem a dolog
megismerésében. Hát… végül is ezen szemszögből ennyi, ami elmondható. Nincs se
kedvem, sem erőm hozzá.
Aztán persze ott vannak más okok is. Például, hogy mennyire oda vagyok érted. És
alig várom, hogy csak az enyém légy. – Ismét elhallgat. Keres valami bíztató
látványt a szobában, az ágy körül, ami erőt adna a folytatáshoz, de végül csak
az órán akad meg a szeme, ahogy azon körbe jár a másodpercmutató. Milyen lassan
is telik az idő… Ekkor azonban érzi, hogy a fiú a kezébe veszi az övét, és
bíztatóan, gyengéden megszorítja. Rámosolyog, és újra neki kezd.
- Áhh, tényleg. Az előző
szemszöghöz még egy pont adódik. Alig várom, hogy csak az enyém legyél. Ami azt
jelentené egy másik kapcsolat számára, hogy azonnali véget vetnék neki, ha arra
végre okom lenne. Ez nem lenne tisztességes a másik féllel szemben. Ha
testiségről lenne szó, akkor se, mivel még azon esetben sem váltogatnám a
partnereket, hanem valószínűleg egy vállalkozó kedvű szinglit választanék,
tehát már ő is számítana rám, ha máshol nem is, az ágyban. Még ha előre le is
tisztáznám Vele a dolgot… Szóval ez sehogy nem működne.
Tehát, neki kezdtem az érzelmi vonalnak. Szeretlek, és még csak elviselni sem
tudnám a gondolatot… Nagyon mocskosnak érezném magam, ha… Ezt biztos érted,
tovább nem mondom – mosolyodik el.
- De akkor én miben vagyok
másabb? Mármint amit Vele teszek? Elítélsz emiatt? Vagy Nekem kéne rosszul
érezni Magam?
- Jaj, dehogy! Az teljesen más!
És én kértem, hogy maradj Vele, és pontosan azért tettem, mert szereted, ha nem
is úgy, mint engem, akkor is. A fejemben ezt annyiszor elmondtam, és most
hangosan is megteszem: azt szeretném, ha le tudnád zárni rendben és nyugalomban
a Vele való dolgaid és érzéseid. Utána pedig szabad a pálya.
- Értem. – Látszik rajta a
bizonytalanság, de az is, hogy azért próbálkozik, és töpreng a dolgon.
- Ha már neki kezdtem, azt
hiszem, megosztom Veled minden érzésem, és gondolatom. Elég régóta várok rá… És
ez az, ami miatt azt gondolom, hamarosan jól elrohansz majd mellőlem… Aztán
visszajössz, és kizavarsz… Na mindegy, jobb kockáztatni.
Amióta csak szabadjára engedhetem az érzéseim és a fantáziám, folyton Te, és
Veled kapcsolatos dolgok járnak a fejemben – ha olykor van is kihagyás, azt
bepótolom, ne félj! Először csak azon töprengtem, mi lenne, ha ott lennél
velem, mi lesz, amikor meglátlak, mi lesz, amikor itt leszek. Féltem, bár, mint
az kiderült utána, nem volt miért, az adott tényezőknek köszönhetően – vagy
sajnálhatóan. Igaz is, ez mind volt egy egész nap, azután letisztáztuk a
helyzetet. Akkor is megmaradtak ezek a gondolatok, meg hogy hogyan szeretném
ezt megoldani, mit lehet tenni. Majd jött a tábor, utána pedig az utazás. És
lassan felengedtem. És már nem zavart a dolog. Már csak az írott szavaid jártak
a fejemben. Ilyen volt például a kedvencem, a „meglátsz, körbenézel és adsz egy
nyelves csókot”. Jah, igen, meg a „komolyan mondom szeretlek”. Az érzések csak
úgy kavarogtak bennem, szálldostam az örömtől, nehezen bírtam ki, hogy ne zaklassalak
folyton valamiféle módon, és nagyon fájt, amikor Veled álmodtam, mert túl
élethű volt, ébredés után pedig túl messzi.
Aztán kezdett kicsit tovább menni a gondolatmenet. Előjött a jövő kérdése. Sok
mindent szeretnék elérni, de azt Veled, a tudatban, hogy mellettem vagy, legyen
az itt vagy Budapesten, vagy akárhol másutt. És… hogy mennyire szeretlek. Hogy
mennyire szeretném összekötni Veled az életem – bár még kissé korainak tűntek
az eféle gondolatok, főképp azért, mert azt a félelmet gerjesztették, növelték
bennem, hogy rájössz, nem is akarsz, és hogy az álmaim teljesen porrá fognak
zúzódni.
Gondolkodtam, hogy mi lenne, ha… Milyen esküvő… Hogy lennénk előtte… Gyerekek…
Én mit dolgoznék… És tudtam, hogy minden úgy lesz, ahogy az majd sikerül. De azt
is tudtam, hogy tényleg mindennél nagyobb vágyam, hogy ami történik Velem,
ahhoz Neked közöd és részed legyen benne.
És aztán végre találkoztunk. Ne nézz így, ezt a sok mindent két hét alatt
gondoltam ki. Mint azt már megmondtam, elég sok érzést kellett a magam kis
nagyfala mögé rejtenem.
A találkozás… Az igen nehéz eset volt. Teljesült Márquez állítása: „Akkor a
legelviselhetetlenebb valaki hiánya, mikor melletted ül és tudod, hogy sosem
lehet a tiéd.” Persze nem gondoltam, hogy sosem. De nem pont akkortól kezdve,
amikor én azt szerettem volna.
Nah, mindegy is. Sok minden történt, volt féltékenység, volt félelem, volt
pánik, volt bizalom, volt reménykedés. Látom ám, hogy nézel, látom ám a
győzelem ittas mosolyt, de nem, nem magamra gondoltam, amikor a féltékenységet
mondtam. Csak a többinél.
Így, hogy már volt valami. Esély. Volt valamim, amit igen törékenynek véltem. Magamat
adtam eddig is, de… annyira féltem, hogy mi lesz. Annyira pánikoltam, hogy egy
tettem után rájössz, nem is érzel irántam többet a barátságnál, vagy talán még
azt se… Szóval nem volt egyszerű az élet.
Hát, Drágám, ez a nyálas valóság. Látom, már kiszemelted magadnak a menekülési
lehetőségeket. Csak nyugodtan.
- Nem, dehogy! Csak… Hamarosan
megérkezik…
- Tudom. Nem ijesztettelek meg?
Ilyen kitárulkozást sem hallhatsz mindennap – mondja egy tőle megszokott ferde
mosollyal az arcán.
- Hát nem. És nem, nem
ijesztettél el. Nem tudsz, ne hidd, hogy az olyan egyszerű ám! – Azzal
összekaparja magát az ágyon, könyökölve fekvő pózából, törökülésbe helyezi
magát, szemben az eddig ugyan ebben a pózban lévő lánnyal - aki már annyira
zavarban van, hogy fel se tud rá nézni, így az egymást el nem eresztő kezeket
figyeli -, oda hajol hozzá, és az arcára egy hosszú csókot nyom.
A lányon egy hőhullám szalad át,
ami az erkélyre való kivonulásra készteti. Kimennek, és ott álldogálnak
csendben, egymás mellett, a korlátnak támaszkodva, míg a már várt személy is
megérkezik.
/Vodka: Nyálas valóság, 2010.07.25./
Hát beletelt egy időbe, mire rájöttem, mire fel írtam ezt anno :D Szerintem jó poén ^^