Vízkeresztség

Ha gondolod, ezt hallgasd olvasás közben. Ez az a bizonyos zene, amiről majd olvasni fogsz :)

Amint a HÉV megállt az orra előtt, a felhők nem bírták tovább. Túl régóta vártak, és azt az utolsó pár másodpercet, amíg felszáll a járműre, már nem akarták kivárni. Az eső zuhogni kezdett, és a sejtelmes nappali-sötétség immáron elmosódó is lett.

A járműn talált egy pont rá váró helyet: leült, s a helyett, hogy a szokott időtöltései egyikét végezte volna – olvasás, a hajszínek össze számolása és a vörös haj divatba jövésének bizonyítása, párok figyelése, a férfiak árgus tekintetének figyelése, annak visszakeresése, vajon kit néznek oly nagyon, és mi okból -, csak azt figyelte, ahogy zuhog az eső és folyik le az ablakon.

Mikor végre leszállt, az eső még erősebb, még dühösebb volt, szerencséjére azonban a helyi busz már várt rá. Leült, s újra az ablakot figyelte. Valószínűleg a jármű tetején mélyedések, kis csatornák lehettek, mert arra lett figyelmes, hogy a víz igen gyakorta nagy mennyiségben zúdult le az üvegen. Ahogy az egyik oldalon, úgy a másikon is, aztán már csak arra lett figyelmes, hogy mosolyog. Nagyon tetszett neki a látvány.

A busz megérkezett az ismerős helyre, az ismerős megállóba. Farmer kabátját hosszában félbehajtotta, elköszönt a sofőrtől, majd a kabátot feje fölé emelve kilépett a járműből. Az eső csak ostorozta, és a fülében szóló zene mellett a kabátján való kopogását hallgatta. Eszébe jutott az énekkaron tanult egyik darabuk: a szerző az esőt tette hallhatóvá 4 szólam számára. Esőt, nem vihart, nem nyári záport, inkább valami nyugodalmas kis csepergést. Ez nem olyan volt. Nem volt megszakadás, nem volt egy pillanat, egy nyolcad szünetnyi kimaradás sem. Folyamatos volt.

Elérkezett a Tavasz utcához, a kisbolt mellett befordult balra. Ahogy egy új szám következett, úgy megváltozott az idő is. Mindössze 2 perce ment, már is erősen átnedvesedett nadrágja, és érezte, cipője sem bírja soká. Az utca azon szakasza lejtett felé, a víz csak folyt, igazi patakként viselkedve.

A feje feletti kopogás megváltozott. Erősebb lett, hangosabb és… fájdalmas. A fején koppant, a kabátját tartó és feszítő kezeinek ujjain ért partot. A földön fehér bogyókat látott megjelenni. Nem nagyobbak egy méretesebb fagyöngynél. Annál viszont fájdalmasabbak. Eddigi élete során még csak a hírekben hallott róla, talán még a házban hallotta a kopogását a tetőn, de megélni nem volt szerencséje. A túlozni kívánó emberek a hírekben folyton azt hajtogatják, golflabda méretű. Akkor ő most ijedtségében mit mondhatna: medicinlabda eső?

Mégis, annyira tetszett neki a jelenség, az egész. Teljes valójában élvezte ezt a rengeteg égi áldást. Mindössze 5 perce küzdhetett a vízzel, mégis érezte, a cipőjében több víz van, mint a Balatonban, és fehérneműje sem maradt száraz.

A zene nagyon jól igazodott az időjáráshoz. A jégeső beálltával egy lassú szám kezdődött. Az eseményeknek gyönyörű keretet adott. Kiemelte annak minden pillanatát.

Érezte, nem bírja tovább, valami ki akar törni. Mélyről, válaszul a fejét bombázó bogyókra, az átázott ruhára és a lába alatt csobogó patakra. Eleresztette:

- A fenébe is! A pi – Nem volt érdemes folytatni. Nem az volt a lényege. A kiáltás szabadsága, az kellett neki. És a helyzet cseppet sem negatív volt, így a szavak is teljes mértékig örömét fejezték ki. Élvezte, úgy mint még talán semmit.

Kabátját, már csak a vicc kedvéért is, és mert érezte, kezd átázni, enyhén előre döntötte. Sejtelme beigazolódott: a Velencei tó talált helyet magának közvetlen a feje felett.

Befordult a Rónai György utcába – a ház már csak pár méterre volt tőle. A szembe szomszéd kutyája, aki fiatalságának elvesztésével eszét is elhagyta valahol, a garázs tetejének lelógó része alá próbált bújni – nem sok sikerrel.

- Na mi van, Lédi, most nem köszöntesz?

Válaszul két égi bogyó telibe találta bal kezének középső ujját, aminek a fejében való minimális, röhögés közepetti szitkozódás után egy rövidke jajj volt az eredménye, és a tompa fájdalom.

Megérkezett a kapuhoz, melyet egyenlőre csak saját két kezével húzhatott el, így nem foglalkozva a kabáttal – minek, hisz már úgy is elázott – két marokra fogta a fémvázat, és elhúzta azt. Felrohant a lépcsőn, bement a házba, és megállt közvetlen a bejárati ajtó előtt. Egy kicsit várt, amíg lecsepegett.

Közben édesapja is megérkezett, jól a képébe nevetett, átvette lánya táskáit, majd tovább ment dolgára.

A lány a kabátot felakasztotta a bejárati ajtó kilincsére. Lerántgatta magáról bő pólóját és rádobta a lépcsővel szembeni futópadra. Sarkánál letaposva levette cipőjét, majd miután a zoknikat is eltávolította, a zoknikat kicsavarva demonstrálta magának, hogy is nézhet ki egy vízesés. Nadrágját a póló mellé hajítva, és a futópad melletti tükrös ruhásszekrény előtt állva összegezte a száraz felületeket: a feje búbja vizes volt, ellenben a copfja nem, jobb szemöldöke is megúszta valami csodával határos módon, bugyijának 20%-a, és az egyetlen teljesen száraz ruha darabja a melltartó volt.

Nagy mosoly ült ki arcára, felöltözött, majd addig nem bírt magával, míg fel nem hívhatta az ifjút, akivel megérkezése előtt 45 perccel váltak el útjaik, de még annyit kellett várni, hogy ő is hazaérjen, és megbeszélték az esőt, illetve a délutáni beszélgetés eredményességét.

Másnap nem kevés örömmel vette észre, hogy könyvei, füzetei, és a könyvtárból kölcsönzött Villon verses kötet mind áldozatai voltak az esőnek, illetve hogy apja gondos beavatkozásának köszönhetően – lerakta őket a nappaliba úgy, ahogy voltak – semmi sem száradt ki. 

/Vodka:  Vízkeresztség/