Egy Szellő útnak indult a Nagyvilágban. Jártában-keltében
összefutott pár ismerőssel, még a szellő-oviból. Meggyőzte társait a
viszontlátás örömében, hogy tartsanak vele, így egy újabb szintre léphetnek, s
tán még a nagyok is komolyabban veszik őket.
A szellők széllé kerekedtek, s haladtak tovább, hogy
helyüket találják abban a nagy világban. Egy kis ország még kisebb városába
tévedtek. Megláttak valakit, aki kíváncsivá tette őket. Hogy jól megnézhessék
maguknak, körbe vették, dalolva és táncikálva.
***
Ahogy körbe néztem, láttam, hogy a szél csak engem érint.
Minden ember a megszokott hétköznapisággal haladt otthona felé, ki a csöndbe
burkolózva, ki zenét hallgatva, egyesek beszélgetve.
Csak engem fullasztott a nagy erejű légmozgás.
A szemeim bekönnyeztek, a hajam a számba repült. Aztán már
nem volt elég ennyi se, a légszomj mellett az egyensúlyommal is küzdhettem: a
körülöttem lévő fergeteg egy pillanatra se hagyta, hogy megálljak a két
lábamon. Egy korlátnak csapódtam, s megpróbáltam megkapaszkodni, hátha elég, ha
türelmesen várok.
Madárcsicsergés.
Megint hallom a madarakat, az emberek lépteit, látom a
verőfényt.
Ha hiszünk a vihar előtti csendben, akkor ez még semmi sem
volt az elkövetkezendő orkánhoz képest…
