Bement a szobájába, s egy kicsit megmozgatta a rozoga hajópadlót. Felemelt egy deszkát, és kivette a kis bőrkötésű könyvet. A viszontlátás perce volt ez: rég nem írt bele semmit. Nem volt mit. Nem volt minek.
- Miért is ne… - gondolkodott el. Emlékezett egy napra, amikor egy akkor még osztálytársánál járt, és az megmutatta a maga kis „naplóját”. Tulajdonképpen csak szerelmes levelek voltak benne. Az akkori imádottjának szóltak, aki persze mit sem tudott érzelmeiről. Egy próbálkozást megér, legalább ő is kiadja magából, valamiformán.
A deszkát visszaillesztette helyére, asztalához ült, kinyitotta a könyvecskét, tollát kezébe fogta, s neki kezdett – volna, ha tudta volna, hogyan is tegye.
- Bele a lecsóba, természetesen.
Drága!
Ezt el kell mondjam neked. Jelen esetben írjam. Most, hogy már huzamosabb ideje fennáll ez a helyzet, volt időm gondolkodni. Sokat értem el vele. Ne nevess, igen, szoktam gondolkodni, tudod, amikor a semmibe tekintve elkezdek grimaszolni, az az.
Nos… Nem nevezhető a miénk egy ősrégi ismeretségnek. Négy hónap. De ez alatt a négy hónap alatt tanultam meg, hogy igen, ez rengeteg idő. Mint ugye hozta is maga után eredméynét. Ennyi idő pont elég volt ahhoz, hogy annyira megismerjelek, hogy tudjam, nem akarlak ismerni.
Ez alatt sok mindent megéltünk: egyszer szerelmet vallottam, kétszer szerelmet vallottam. Te tűrted, mondtad, hogy ez csak kémia, miegymás… és gondolom jókat is derültél rajtam. Mert bolond vagyok.
Aztán voltak félreértések is. Volt, ami reményt adott, volt, ami veszekedést. Meg az általános: én haragszom, Te pedig azt hiszed, valamivel megsértettél, valami komolytalan butaságon megsértődtem. Sosem volt így. Valóban: érdekes az ember.
A lényegre térek, végre. Az utóbbi pár napban, a „mosolyszünet” ideje alatt sokat gondolkodtam ezen a kémia dolgon, rajtad, rajtunk. Hogy hova jutottam? Volt, ahol/amiben eredményt kaptam, maradt, amiben még mindig teljes a káosz. A kémia témakörben mindenképp jutottam valahova.
Hála Neked, végre tisztában vagyok az érzéseimmel, és azok előjeleivel. Ugyan úgy az irántad érzett dolgokkal.
Amíg figyelnem kellett arra, mit érzek, addig megpróbáltam nem érezni semmit, s ez többé-kevésbé sikerült is. Most, hogy mindent szabadjára ereszthettem, más a helyzet. Valóban, kémia, olyan erős, mint amit még nem éltem meg. Ez magyarázza, hogy bármennyire is bármilyen voltál, én azt hiszem, szeretlek. Pedig! Voltak, vannak, és valószínűleg lesznek dolgaid, amelyek az elveimnek teljesen ellentmondanak, ugye, ez a hosszas csend is erre alapul. Ezeket hidalja át a kémia. Így is azt érzem, tartozni akarok hozzád, ha egyik formán nem lehet, legalább máshogy. Ezt hidalja át az agyam: Ne kínozd magad, kislány! Ezért nem akarok senkid se lenni.
De közben ott van a szívem is. Még mindig nem dobog úgy, mint egyszer, régen. Bár, azóta nem is dobogott soha (és ezt köszönöm Neked, hogy megértetted velem, hogy Ő óta nem voltam szerelmes). De már valami van, valamit érzek. Picike. Halk. De ott van. És az, hogy pár napig nem mertem lecsukni hosszan a szemem, mert Téged láttalak, az is ennek a jele. Valamit érzek irántad. Nem puszta vonzalom, ez sajnos már biztos.
Megragadt bennem, amikor utaztunk egyszer, hazafele egy kirándulásról. Mellettem ültél, bár úgy volt, csak félideig, Te valahogy mégis maradtál, a dolog elfelejtődött. Zenét hallgattunk, és egy óvatlan pillanatomban Rád néztem. Belém égett a látvány. Az énekessel együtt tátogtad a szöveget, de az az átélés, amit láttam. Abba beleszerettem. Persze, hisz tudod, a zenével kapcsolatos dolgaid számomra mind csodálni valóak.
A „Te” téma persze maradt káosz. Emberként gondolok sok mindent, gondolkodóként nem tudom, mit mire véljek. Tényleg mind az a hiba, amit mutatsz, létezik, vagy csak lusta vagy, de szörnyen, és ezért nem ellenkezel?!...
A „Mi” téma? Nem létezik, az igazat megvallva. Vagyis de. Ki tudja. Én semmiképp se.
Aztán ott van az is: nekem valahogy mindig az tetszik, ha valaki cseppet sem tökéletes. Vannak hibáid. Én ezt sajnálom, ha nem lennének, nem tartanánk itt. Gondolj bele, Neki sincsenek hibái, és, nem is érzek iránta, csak szimpla szeretetet.
De akkor is… ha nem lennének feromonok, vagy mi a csudák, nem lenne ez az egész. Nem valószínű. Ha lány lennél – és nem afféle mód, mint azt párszor említettük s megesett -, na látod, akkor biztos nem lenne ez. Ez a szomorú a dologban.
Az jutott így hirtelen eszembe: mi lenne, ha mernék melletted érezni? Lehet, a szívem is ámokfutásba kezdene? Érdekes. Remélem, sose derül ki.
Bár sokan azt mondják, mazochista vagyok, én ennek ellentmondok. Ez nincs így, pont ezért nem akarok Veled már semmiféle kapcsolatot, se ismerősi, se baráti, se ellenségi… semmilyet. No meg persze, ez Téged úgy se érdekel. Hisz ha érdekelne, már tettél volna valamit… de biztos én vagyok a hülye… tudom…
Mondandóm zárom, nem fárasztalak tovább. Nem érdemes. No meg, magamból kiadtam, és az igazat megvallva, Te ezt úgysem fogod olvasni. Ahogy más se, erre mérget vehetsz.
Szép életet, meg egyebek.
- Valóban jobban érzem magam. Ez jól esett.
Felállt, a könyvet becsukta, és elindult a mozgó deszka felé, de akkor máshogy döntött. Kiment szobájából, a fürdőszoba felé vette az irányt, saját szekrényéből kivette a körömlakklemosót, utána kiment a kertbe, a tűzrakó helyhez. Már kezdett sötétedni, tűzrakáshoz jó időzítés. Kinyitotta a könyvecskét, megpróbálta minél jobban beáztatni, aztán elővette a mindig zsebében lapuló öngyújtót, és egy kitépett lapot meggyújtott. Belerakta a kihajtott könyvbe, a lemosóban lévő alkohol rögvest lángra kapott, s amint az elégett, a lapok már maguktól is égtek.
- A szó elszáll, az írás elég… - mondta búcsúzóul egy keserédes mosollyal./Vodka: Levél/
