A hazaút, bárki bármit mondjon, mindig izgalmas dolog - mert ugye, az izgalom nem jelent sem pozitívat, sem negatívat. Vegyük az esti utam.
A vonaton volt a legegyszerűbb. Nem kellett sok mindenre figyelni, gondolni. Ott volt velem a spanyol, a szavak, az idők, a ragozások. Csak azon kellett törjem a fejem, mi a rendszer, mit?, hogy?, hova? kell írni. Igazi kikapcsolódás, melyet az ember vissza sír.
Aztán eljött az idő, össze szedelőzködtem, leszálltam. Ahogy én Harasztira, úgy a gondolataim az agyamba, megérkeztünk.
Utam a Némedi út mellett vezetett. Bár késő volt, autók s a helyi járat fényei és zajai egyaránt kísértek. Kiváló hely, idő, lehetőség rá gondolni egy kicsit. Elszúrtam-e vagy sem. Végül arra jutottam, hogy újabb nehezítő körülményeket találtam magamnak, azaz nem jutottam sehova, így maradt az általános megoldás: adok még időt a dolog érésére, s a gondolkodást elnapoltam.
Befordultam a Tavasz utcára. Sötét, magányos, csendes, autó és ember mentes. A fülemben José Gonzales duruzsolt. Frenetikus.
Ahogy mentem, újra elérkeztem abba az állapotba, amikor a testem nincs összeköttetésben az agyammal,s az agyam ezt érzi. Ilyenkor nem tudom, miért megy a lábam, miért változtat helyet lépésről lépésre. A fejemben ott volt minden: a vonaton tanultak, Ő, a hazaérkezés elgondolása... és mégse volt benn semmi, pangtam az ürességtől. Csak José, José, José... és kiszakadt belőlem. Én is énekelni kezdtem, bár a szöveget nem tudtam, tökéletesen halandzsáztam - valóban azt a hatást keltette, mintha tudnám a szöveget, csak más nem tud ahhoz eléggé angolul, hogy megértse. Először megelégedtem azzal, amit José is énekelt, de többre vágytam, átvettem a gitár szerepét is. A sötét utcán csak nekem kapcsolódtak fel az éppen nem működő közúti lámpák. A hangom utat tört a sötétben. Élveztem. Jobb, mint egy egyszerű kiáltás, ebben valóban benne van az ember.
Ahogy a Rónaihoz értem, visszatértem. A gondolatok visszacsepegtek az agytekervényekhez. Problémák. Megint rá gondoltam, s gondolok most is. Mi lesz?!... Valószínűleg semmi. Megoldódik. De már egy énekkel könnyebb volt.
Aztán hazaértem. /Vodka: Úton hazafelé.../
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése