Akarni a vécén kell

Te azt mondod, akarni kell!
Rád nézek, - Ha nagy a szükség,
A wc a folyosó végén van,
De majd dolgozz légyszi a kefével...

Mikor azt mondod, már nem érdekel,
Én tartom a kezem egy pacsira,
Mert az utóbbi pár év sugallata,
Hogy a szerelem csak így érhet el.
/2013. nov. 17/

Bocsi :D nagyon hülye

Csendélet

Nagyon sokan olyan válogatósak. Meglátják a tálat a gyümölcsökkel, és már döntöttek is, hogy melyikre vágynak. Van persze, hogy tévednek, mert a fényes külső nem mindig a legfinomabb darabot takarja. Ilyenkor a már megharapott gyümölcsöt lezseren vissza"helyezik" a tálba, és kivesznek egy másikat, de nagy átlagban akkor is valami hasonlót. Értsd: ha van egy tál válogatott gyümölcsökkel, és valaki almás, a zöldet félretéve inkább próbálkozik egy piros almával, mintsem egy körtével.
Mire ez a válogatás? Miért nem vágynak minden ízre? Ha ugyan arról a fáról is szeded le a két ínycsiklandozó falatot, akkor is meglepetést, és igencsak kellemeset okozhat az ízek különbsége.
Lássuk be: mindben van valami megragadó!
A lédús piros alma már a küllemével megfog, amikor pedig beleharapsz... a szád szélén folyik a nedve... édes
és ragadós. Jót mosolyogsz magadon, ahogy a szád szélét törölgeted, és rájössz, ehhez több kell egy száraz kéznél. És bár frissült benned az élmény, és tudod, mi a következmény - de csak azért is újra beleharapsz.
Ilyesmi egy gyönyörű zöld alma is. De ha ránézel, azonnal a kellemes, fanyar-édes ízre gondolsz, nem arra, mennyire ragadsz össze. Égni fog a gyomrod. De megéri! Az az ízvilág... Sosem utasítanám vissza.
Ki ne szeretné a banánt?! Persze, van, aki... De a banán pont az egyszerűségével olyan megnyerő. Nem mutat fel sokat. És mindenki máshogy szereti, éretlen, éretten, barna foltokkal. De ha rám hallgatsz, a legfinomabb a sült banán csokis Baileys-szel leöntve. ;)

A citrom? Ki ne fogyasztana, magában vagy ízfokozóként? Csak nyalogatni a citrom gerezdet, küzdeni, hogy nehogy visszafordíthatatlanul összehúzza a szád, és amikor érzed a győzelmed, már Ő sem engedetlenkedik.
Jöhet egy kis dió? Gondolom, a belseje jobban érdekel. De azért ülj le egy kicsit, és figyeld a csonthéj rajzolatait. Azzal, hogy ugyan úgy próbál kinézni, mint bármely másik, teszi magát különlegessé. Ha nem lenne ez a héj, a belső sem lenne az, ami. De a dió... nem egy könnyű falat... Erőt kell kifejteni, hogy megszerezd azt, amit szeretnél, de mikor feltárulkozik, van hogy csalódsz: a nagy védelem ellenére is befeketedett a belső. Ne ijedj meg, nem mindig van így - csak természetes. Különben hogy lehet a diós bejgli? Néha a kemény külcsín értékes falatokat fed.
És a szőlő. Sok kicsi szem tesz ki egy nagy fürtöt. Van bárki, aki megáll egyetlen szemnél? Nem gondolod, hogy a másik szem is mutathat valamit? A legideálisabb gyümölcs, ha megosztásról van szó. De amikor látod, hogy a másik ugyan azt a nagy bogyót nézte ki magának, amit Te... Akkor tudod, hogy hiába minden, az egész neked kell.
Szóval csak válogassanak. Én ennek a tálnak minden egyes lakójára kíváncsi vagyok. És nem gondolom, hogy azért, mert az egyik már a kezemben van, másikhoz már nem nyúlhatok. Egyszerűen csak oda kell figyelni az ízharmóniára.
/2013. november 7., 15./

Csábítás

Inkább leereszkedett, mintsem fent folytassa életét. A sok gyönyör és boldogság nem neki való. Kilógott a sorból, de hát, ez az angyalok formája.
Emberként el sem képzelhető, milyen a lét után vágyni. Megszületünk, megkeseredünk, s másra nem vágyunk már, mint a túlvilágra, ami üdvöt s fényt hoz. De valakinek, aki a csodákba születik, a mennyek unalmassá lesz. A válogatott csapat, az egyetértés, az egyhangúság.
Úgy döntött, megízleli a valóságot, hogy megértse, miért oly vidám az a sok lélek, ott a trónus körül táncolva.
De a valóság fájdalom. Minden napos akadályok felsorakoztatója. És ekkor érezte, erre vágyott. A fájdalom az, ami széppé varázsolja a boldog perceket. Ami értékelhetővé teszi a létet. Ami izgalmat és változást hoz.
Teremtője egyet kért: maradjon tiszta. Maradjon az az őszinte és gyönyörű lélek, akit a világra hozott. Maradjon az Ő angyalkája...
De a fény gyermeke a sötétségre szomjazott... Szárnya halványul, tollai feketednek. Szeme sem csillog már úgy, mint a glória alatt. De úgy érzi, megérte. Úgy érzi, újra megtenné, újra feladná a fényeket, s a parádét, újra földre hullna, s ezen mélázva olykor meg is teszi. Megismétli a múltat, megízleli a port, megízleli ajkán a száradó vért. Mert megéri. Ezért mindig megéri.
És mi az, ami egy csodát a sötétbe csábít? A bolondulás...
/2013.11.06./

Folyosó

Az életem egy folyosón történik. Nem panaszkodhatom, széles kis út, fedett is, meg minden. Van ott család, oktatás, szabadidő, minden, ami belefér. Csak egy dolog van, amit ajtók túloldalán kaphatok meg.
Volt egy idő, amikor egy ajtónak csak a küszöbén álltam. Ez nem tetszett, becsaptam magam mögött, és elszaladtam. Ekkor egészen a kijáratig mentem, kiléptem a szabad ég alá, el egészen a hídig. Ott megrémített a valóság... olyannyira, hogy visszaszaladtam a becsapott ajtóhoz, és megpróbáltam újra bekéredzkedni... most nem csak a küszöbre vágytam... de elutasítottak. Azóta is bántam, hogy ilyen lassan esett le a tantusz. Egy ilyen minőségi ajtó nem nyílik ki újra, csak mert kérem.
Úgyhogy megint nekivágtam a folyosónak. Sok ajtó nyílt nekem, de látszott rajtuk, hogy rengetegszer voltak már használva, és erre valahogy mégsem vágytam. Kocogóra vettem. Hátha gyorsabban túl leszek ezen a... rémálmon? Ahogy a magam módján, széllel bélelten és szeleburdin elhaladtam egy feltűnőbb ajtó mellett, a kabátom szíja megcsapta azt, és a bent lévő kopogásnak vette. Kinézett rám, én vissza rá... Beszélgetésbe elegyedtünk... A beszélgetés pedig hosszú hónapokra elhúzódott, de akkor a legjobb dolog volt. Sok másikról el is vonta a figyelmem. Ahogy eszmélni kezdtem, már eltelt egy év is... Kiléptem az ajtón... De néha még meglátogatom. Sose tudnám igazán magam mögött hagyni. Még egy fonalat is kötöttem a kilincsre, hogy visszataláljak, ha túl messze járnék.
Szóval azóta megint a folyosón kódorgok. Az ajtók így is nyílnak kéretlen... De egyik sem hívogat magához, mind olyan idegen. Persze, néha van, hogy az ajtó mögött álló személy mégis csak olyat mond, ami felkelti a kíváncsiságomat... De a tapasztalat az, hogy... a kíváncsiság rossz barát. Megint egy ajtó mögé vágyom, de ahová kapok engedélyt belesni, és kedvem is lenne, ott már más is csücsül, és csak egy teára vendégelnének meg... vagy egy kávéra... a legjobb esetben is csak egy forrócsokira...
/2013.11.05./

Fény

Nem vagyok képes felvenni a színes ruháim. Rájuk nézek, majd tekintetem átszökik arra a gyönyörű sötétségre... És már nem lehet hátat fordítani... 

Volt idő, amikor volt egy kis ragyogás. A kártyavár épülni kezdet, s egyre magasodott... Ekkor a szellő észre vette tervem, s egy kártyát az aljából kilopott. A vár még állt, de inogott. Ekkor követtem el a nagy hibát. A tettemmel szétrúgtam a váram, és ezzel minden elveszett. Mindenre sötétség borult. 

Azóta eltelt egy kis idő. A lámpát felkapcsoltam. De nevetséges, mily vihar tombol itt bent, a négy fal között. Néha az izzó is villog, néha kiég, olyankor megint a sötétben kell motoszkálni, megtalálni az utat az újhoz, s vaktában kicserélni... Sötétben nem vicces hokedlire állni...

Néha kijárok. Ki kell menni a levegőre... De ha visszatérek, újra a viharral találom szembe magam, és mindig érzem, hogy növekszik. Ohh, régi szép idők... Amikor még nem a viharom, hanem a váram növeltem... 

Jöhetne valaki, aki visszahozza a fényt, a szenvedély. Valaki, aki képes ablakokat törni a falra, aki képes segíteni a viharom ellen. Valaki a biztonság megnyugtató érzésével... Valaki?

/2013.11.04./