Csak ők nem értik, hogy megy ez. Hogy az ajtó nyílni fog, hogy senkit nem hagyunk hátra, mindenki teret kap, mindenkinek meg van a maga feladata.
XY megálló következik. Csendben konstatáljuk, esetleg lélekben készülődünk a leszállásra. Csak ők ijednek meg a hangosbemondó közlendőjét hallva. Csak ők azok, akik felpattannak, hogy rohanás és tüstént, mert a végén még... Persze nem, de ezt csak mi tudjuk, a tömeg.Fel áll, tolakszik, mert a két lépés távolság már messze van az ajtótól, és ha a mai kor gyermeke nem áll félre, esetleg megkérdezi: "Ön leszáll?". Persze, hogy le. Mint ahogy az a másik x mennyiségű ember is, aki tudja, hogy megy ez.
Már megálltunk, már leszálltunk, hullámzunk tovább, amerre a dolgunk visz. De ők is ott vannak mindenhol, és valami kimondatlan bajtársiasság mindannyiójukat ugyan arra sarkallja. A földalatti jármű megáll, sziszegő hang kíséretében az ajtók is kinyílnak. Haladunk az ajtó felé. Már majdnem bent. Erre valamelyik "kollega/kollegina", ahogy átlépte a küszöböt, nagy megnyugvásában meg is áll. Ha már megállt, megfordul. Az ajtóban. Nem a lakása ajtajában. Nem a kertkapuban. A tömegközlekedés gyöngyszemének sziszegő-csattanó ajtajában. Ilyenkor az embernek már nincs ereje elnézést kérni...
