Ma eszembe jutott egy s más. Ha láttad a csepegős-romantikus-vámpíros filmet, a twilight saga 2. részét, a new moon-t, ismerős lehet számodra is az a jelenet, amikor Edward elhagyja Bellát, és azzal nyugtatja, hogy neki könnyű, hisz ember, és majd elfelejti, majd éli tovább az életét.
"Ne aggódj! Utóvégre ember vagy, olyan az emlékezeted, mint a szita! A te fajtádnak minden sebét begyógyítja az idő." - ahogy az a magyar fordítású könyvben olvasható.
Esetemben talán máshogy jött az idő szóba. Más filmekben hallható fordulat: az idő megenyhíti az embert, és valami fajta rózsaszín ködbe öltözteti az emlékeket. Csak a jók maradnak meg.
Ez a kettősség az, ami összezavar. Én, gyenge ember mivoltomra tekintettel, szeretem a dolgokat úgy, ahogy vannak, besöpörni a - elgondolkodik, hadonászik, majd mintha varázsolna, a földre mutat, és eszébe jut a keresett szó - szőnyeg alá. Igen egyszerű, bizonyos szinten sikeres eljárás ez annak érdekében, hogy ne gyötörjük magunkat a múltban történt események gondolatával.
Ennek köszönhető az, hogy nem rég befejeződött kapcsolatom mostanra szép emlék. Voltak bizonyos körülmények, amik az egészet fekete kátrányba csomagolták, mostanra azonban csak a szép és jó dolgok maradtak meg, amik miatt akkora hiányt érzek... Elvesztettem egy fontos embert... Vele együtt pedig másik hetet, és a nyolcadik személy elvesztése is folyamatban. Ilyen az élet. És ez még tán a jobbik eset. Hogy van, ami jobbá lesz az idő haladásával.
Korán búcsúztam el egy számomra nagyon fontos embertől: anyai ági nagymamámtól. Nem írhatom le, mit jelentett, csak azt, hogy a temetésén végig sírtam, pedig kicsi voltam. Már akkor is felfogtam a dolog súlyát.
A következő esemény férje, azaz nagyapám halála volt. Itt már idősebb voltam, a temetést ekkor is végig sírtam. Nem régiben pedig húgom édesapját temettük. Ekkor íródott az "
A cselló". Ez hagyta bennem a legmélyebb nyomot, ha a novellát elolvasod, megtudod, miért. Ekkor történt a "pálfordulás" bennem.
Kicsiként még féltem, hogy elfelejtem ezeket a fontos embereket. De azon a temetésen rájöttem, hogy inkább felejteni akarok, mert a hiányuk, és az utolsó kép róluk... szóval nem éppen a legjobb hatást érték el. Én pedig fájdalom kerülő vagyok. Eddig három temetésen voltam. Eddig három temetést asszisztáltam végig könnyben úszó arccal. Azóta nem voltam többön. Azóta ketten távoztak el.
Az egyikőjük a hittan tanárom volt. Míg élt, addig is fontos volt, de természetesen hiánya jelzi, hogy mennyire. 29-én lesz a névnapja. Régen gondoltam rá. Most azonban ránéztem a naptárra, és egyre rosszabb emlékek törnek elő. Amikor ma megtaláltam az egymást követő 5 betűt, majdnem sírva fakadtam. Most csak azok jutnak eszembe, amiket meséltek róla, még halála előtt. Hosszan lezajló betegség volt. Közvetlen halála után volt a hittantábor, így el tudtunk beszélgetni erről, arról. Sajnálom, hogy az ezekről írt "dokumentációkat" már letöröltem az oldalról. Ekkor merült fel az a gondolat, mi szerint a purgatórium már itt a mi világunkban kezdődik, pont az ilyen fájdalmas és keserves betegségekkel, és az őket követő halállal. Nem vagyok hívő. De a gondolat megnyugtat, hogy ha ez így is van, Ő számomra a legirigyelnivalóbban állta a szenvedést. Nyugodjék békében.
Emlékezzünk az elfeledettekre,
A nem régiben elhunyt szeretteinkre.
Hasznos tagjai voltak társadalmunknak,
Fontos darabjai nagyra nőtt családunknak.
/Vodka/
Ha ez nem lett volna elég, ennél is kellemetlenebb emlékek rohamoztak meg, egy füzet és egy word dokumentum kapcsán. Bár nagyon jó, és igazán egyszerű a söprögetés, néha van, hogy saját magunk, vagy éppenséggel egy vendégünk felrúgja a szőnyeget, és a sok alá rejtett csúnyaság újra felszínre kerül. Én maradok a magam módszerénél. Már túl nagy a rumli ez alatt a kis szövet darab alatt. De ha teheted, inkább hagyd meg az időnek, had tegye a dolgát. Inkább rózsaszín ködfátyol, mint csúnya folt és por felleg.
Ha' luego.
Van az a játék, tudod, hogy én jobban...
