Darab-Egész

Te szétszedtél, én pedig asszisztáltam. Azt mondtam, az érzéstelenítésen túl vagyunk, a kezedbe adtam a szikét, és átadtam magam a fájdalomnak, és a fájdalom indukálta érzéketlenségnek.

Amikor törlést kértél, én töröltem.

Amikor szívást kértél, én szívtam.

Szétszedtél, és most darabjaimban fekszem itt a hideg fém asztalon, az üres fényben, fázva.

Nem is értem, hogyan érezhetem a hideget, amikor önmagamtól vagyok elválasztva.

Én akartam szétesni, ez pedig magamtól nem ment.

Részeimre kellett válnom, hogy újra felépítsem magam, hogy érezni tudjak, hogy ne csak fájni, tévelyegni, hanem látni.

Összerakom magam, de csak lassan, miközben gondolkodni se tudok, mert valahogy beleszoktam, hogy a kisujjam a térdemhez kapcsolódik és fordítva.

Füstben és borban puhítom magam, mert nem a szétesés a legnehezebb. A velőt rázó fájdalom valójában akkor érkezik, amikor a megfelelő porcika a megfelelő porcikához ér, mert ők is érzik, hogy ez örökké fog már tartani, mert ennek így kellett lenni, és sírnak.

A sok piros könnytől csúszik a kezem; néha félre öltök, olyankor vissza kell bontanom.

Amikor már majdnem kész vagyok, és félig egészében látom a képet, akkor jut eszembe: hogyan kaparinthatom újra meg azokat a csücsköket, amiket nagylelkűen osztogattam, nem gondolva, hogy magamat osztogatva nem csak másnak árthatok?!

Bár már a kép is érdekes… Mindenki csak egy csücsköt ad a szívéből, de ha ezt többeknek adja, hogyan lehet az csücsök? Ha pedig ennyire amorf a szív, honnan fogom tudni, hogy minden darab visszakerült a helyére?

Mire befejezem ezt a műtétet, a leghiányosabb állapotomban leszek végre egész.

(2015.10.26.)

A magánynak ... van

Amikor kimondod, hogy magányos vagy, akkor is valakihez beszélsz. Lehetsz a világ legboldogabb és legszeretettebb embere késő éjszaka egyedül a szobádban, összezárva a gondolataiddal.

A magány akarat, vágy, valamire.

Egyszer csak szembejön valaki. Eddig senki sem volt, de a magány most őt tette mindenné, ő a középpont, ő a cél. Vele alszol el, vele gondolsz.

Nem látsz magad előtt álomképeket, hogy a kezét fogod, miközben a gyermekeitek körülöttetek rohangálnak, még az esküvőig se jutottál el, sőt, azt sem érzed, ahogy az ajkaitok összeérnek az első csók alkalmával. Csak áll előtted. Vagy ül? Mosolyog, vagy talán gondolkozik? Ki van engedve a haja, vagy éppen felzselézve? A legjellemzőbb, az első benyomás. Ő van előtted.

A magány ideált farag Neked, hogy jobbá tedd magad azon személy számára, akit Te akarsz. Nem okoz álmatlan éjszakákat, csak néha nedves párnákat, mielőtt eljön az érzéketlenség.

A magány hosszú időre is szólhat, a magány veled van a legnagyobb bulikon, a kedvenc könyved olvasása közben, egy feladat elvégzésénél. Ott van a kádban, de a wc-papír tekercsen is szívesen üldögél, keresve veled a szemkontaktust.

Gondolkodásra késztet.

De csak egyszer juss el oda, hogy leültök beszélgetni. Az elején pirulsz, a szavak nem úgy jönnek, nem is azokat kerested. Ideges kézmozdulatok, izzadó tenyér. Mire azonban a végére értek, a köd szétoszlik, a szeme sem hívogat. Ott vagy egy olyan ember társaságában, akit talán még barátodként sem kívánsz, aztán majd magyarázhatod, hogy miért csaptad magad homlokon. Azt mégsem mondhatod el őszintén, hogy magányos perceid óráknak tűntek miatta, akit a vágy teremtett?!

Adèle

Csak egyszer szerettem,

s ha jól emlékszem,

elfelejtettem…

Kék volt a szeme?

Vagy az a haja színe?

De a mosolya,

a mosolya fecskék repülése:

kissé ritkás, de kellemes látvány,

az ember csak figyeli,

elméláz némán,

hogy az a mosoly

csak neki,

csak ott;

hogy a karok

amik álomba rintgatnak ott,

hogy csak az enyém,

hogy nem volt még másé,

és mennyire fog fájni,

amikor a viszontlátásé

az öröm, nem pedig az övé,

mert se együtt,

de külön se többé…

Nem értik...

   Mint a tenger, úgy mozognak együtt. Lélegzik a tömeg. Minden légvétel egy nagy hullám, ami végig megy az egész városon. Haladunk, és azt együtt tesszük.
   Csak ők nem értik, hogy megy ez. Hogy az ajtó nyílni fog, hogy senkit nem hagyunk hátra, mindenki teret kap, mindenkinek meg van a maga feladata.
   XY megálló következik. Csendben konstatáljuk, esetleg lélekben készülődünk a leszállásra. Csak ők ijednek meg a hangosbemondó közlendőjét hallva. Csak ők azok, akik felpattannak, hogy rohanás és tüstént, mert a végén még... Persze nem, de ezt csak mi tudjuk, a tömeg.
   Fel áll, tolakszik, mert a két lépés távolság már messze van az ajtótól, és ha a mai kor gyermeke nem áll félre, esetleg megkérdezi: "Ön leszáll?". Persze, hogy le. Mint ahogy az a másik x mennyiségű ember is, aki tudja, hogy megy ez.
   Már megálltunk, már leszálltunk, hullámzunk tovább, amerre a dolgunk visz. De ők is ott vannak mindenhol, és valami kimondatlan bajtársiasság mindannyiójukat ugyan arra sarkallja. A földalatti jármű megáll, sziszegő hang kíséretében az ajtók is kinyílnak. Haladunk az ajtó felé. Már majdnem bent. Erre valamelyik "kollega/kollegina", ahogy átlépte a küszöböt, nagy megnyugvásában meg is áll. Ha már megállt, megfordul. Az ajtóban. Nem a lakása ajtajában. Nem a kertkapuban. A tömegközlekedés gyöngyszemének sziszegő-csattanó ajtajában. Ilyenkor az embernek már nincs ereje elnézést kérni...

Széllel Szellő

Egy Szellő útnak indult a Nagyvilágban. Jártában-keltében összefutott pár ismerőssel, még a szellő-oviból. Meggyőzte társait a viszontlátás örömében, hogy tartsanak vele, így egy újabb szintre léphetnek, s tán még a nagyok is komolyabban veszik őket.

A szellők széllé kerekedtek, s haladtak tovább, hogy helyüket találják abban a nagy világban. Egy kis ország még kisebb városába tévedtek. Megláttak valakit, aki kíváncsivá tette őket. Hogy jól megnézhessék maguknak, körbe vették, dalolva és táncikálva.

***

Ahogy körbe néztem, láttam, hogy a szél csak engem érint. Minden ember a megszokott hétköznapisággal haladt otthona felé, ki a csöndbe burkolózva, ki zenét hallgatva, egyesek beszélgetve.

Csak engem fullasztott a nagy erejű légmozgás.

A szemeim bekönnyeztek, a hajam a számba repült. Aztán már nem volt elég ennyi se, a légszomj mellett az egyensúlyommal is küzdhettem: a körülöttem lévő fergeteg egy pillanatra se hagyta, hogy megálljak a két lábamon. Egy korlátnak csapódtam, s megpróbáltam megkapaszkodni, hátha elég, ha türelmesen várok.

Madárcsicsergés.

Megint hallom a madarakat, az emberek lépteit, látom a verőfényt.

Ha hiszünk a vihar előtti csendben, akkor ez még semmi sem volt az elkövetkezendő orkánhoz képest…

Beavatkozás

     Ma reggel egy kisváros főútja mellett egy lány beleavatkozott mások életének folyásába.
     A kisbolt előtt kávézó, negyvenes éveiben járó férfi egy közeledő mosolyra lett figyelmes.
     - Elnézést, jó reggelt! Kérhetnék esetleg tüzet?
     A férfi szolgálatkészen tapogatta végig a zsebeit, majd ott nem találva a keresett tárgyat, a kocsijához fordult segítségért. Fél perc alapos kutatás után a kesztyűtartóban meglelte a kis, kék vihargyújtót.
     - Tessék! A tiéd!
     - Nagyon szépen köszönöm! - mondta a lány örömteljes csillogással a szemében.
     - Csáó!
     - Viszlát!
     A lány suhant is tovább. Késve indult, így felejtette otthon az öngyújtóját is. A férfi viszont maradt a kisbolt előtt. Befejezte a szokott, reggeli, automatás kávéját, és beszállt az autóba. A motor felhördült, és egy alapos körülnézés után a jármű tolatásba kezdett.
     Csattanás.
     Komoly sérülést nem szenvedett senki.

     Vajon a férfinek akkor sem esik bántódása, ha az öngyújtó továbbra is a kesztyűtartóban lapul? A napi jótétemény hatással van az életünkre?
     Vajon találkozott volna a két autó karosszériája, ha a férfi figyelmét nem kelti fel egy bájos, reggeli mosoly? Ha egy öngyújtó-keresésnyi idővel korábban mordul a motor?
     Csak azt tudni, hogy a mai nap reggelén egy kisvárosban egy lány késve lépett ki a ház kapuján, nem sokkal később pedig a főúton, a kisbolt előtt két autó koccant.

/2015.02.24./

2014. 01. 30.

-AZ IDŐ RELATÍV-

Sokszor hangzik ez el. Régebben főleg azoknál a személyeknél hangoztattam ezt, akik egy finom, 30 perctől fölfelé terjedő intervallumban mutattak be késést. Nekik teljesen mindegy, a késés csak késés, utána úgy is más lesz, megéri várni.

Úgy is sokan hallunk erről, egymás között megejtünk pár szót is. Milyen egyszerű leírni?! Ha jól érzed magad, "repül az idő", észre se veszed, és már rég nem ott kéne lenned... De ha túl szeretnél lenni rajta, egy "életnek tűnő hosszú percek" sokasága vár rád...

A hajnali órákban is megmutatkozott, mennyire relatív is. Képes vagyok napokig tépdelni, cincálni ugyan azt a kérdést. Probléma nélkül, néha alvás közben is - ez sosem volt vicces, inkább próbálj meg csak egy pihentető szunyát beiktatni. Írtak nekem valamit, amitől egy pillanatra le is blokkoltam. Majd felszabadult egy olyan információ tömeg, amivel úgy éreztem, elég sokáig eljátszottam, és a végére született egy válasz is. Az üzeneteink mellett ott van, mikor is írtuk őket. Az Ő szösszenete és az én válaszom mellett ugyan az az időpont állt.

-AZ IDŐ RELATÍV- Még Einstein sem kell hozzá, hogy ezt értsd :)

Az emberek rosszul mérik az időt - egyetlen mérték van, az átélés sebessége.

/Karinthy Frigyes/

2014. 01. 29.

Elájultam. Persze ez csak következtetés, de mással nem tudom magyarázni az égési sebet a kezemen. Azt hiszem, éppen bagózhattam... Megint csak egy következtetés, de azért elég alapos a gyanú, ha mellettem a csikkes, a kezem mellett pedig ott van a már szunyókáló cigaretta, amit az előtt szívhattam, hogy elvesztettem az eszméletem... Forog a világ... a gyomromban ez a kellemetlen érzés... nem szorít, engem nem is bánt. Pont az a problémám vele, hogy minél kisebbre próbálja meg összehúzni magát... És tudom, hogy a részem, és fáj, hogy ki akar belőlem szakadni - bennem...

Mi ez a rész? Kinek a része ez? Itt ülök egy szobában, minden idegen, csak az érzet ismerős: a szoba is kivetne magából. Erőszakosan rám erőltetné az akaratát azzal, hogy aprócskára összefagyasztana - pedig a fűtés jelenleg is működik...

Mi ez a hely? Emlékek, jegyzetek, felhalmozott tudás, némi személyes is. A személyes tárgyak a legidegenebbek. Ki lakott itt, mielőtt én pár perce ébredtem?

Ránc

Amikor aludni térek-
    Ők mind ott hullnak,
Az ágyamban fekve
    Vérben fuldokolnak.
Ahogy a napok telnek,
    Számuk úgy növekszik,
S az évek múlásával
    Egyik sem kötegszik.
- Mit nekünk, Ti évek?
   - kérdem ájultan heverve,
S hulláik közt fekve
    Teszek a jelenre.
Elnyűtt arcomon
    Mindüknek helye van
Tetemeikből rajzolódó
    Gondolat vonalban...

/2014.01.15./

2013.12.17.

Nem akarok olyan lenni, mint Ő. Nem akarok elcseszett és magányos lenni. Én nem adom fel. Így is elcseszett és magányos vagyok, de legalább a magam módján. És én legalább bízok. Igaz, nem azokban, akik körül vesznek. De bízok. Azokban, akiket majd megismerek. A jövőben.

Vágy

Mindenki tudja, hogy a vámpírok kegyetlenek. De valóban kegyetlenebb az, aki képes az életet megtartani, mint az, akiből az állat felszínre tör, és szét tép mindenkit, akit szeret? Mi a kegyetlenebb, eladni a lelked egy hosszabb élet reményében, vagy befogadni valamit, amit irányítani nem tudsz?

A vámpírok is szeretnek, csak kicsit alacsonyabb test hővel, mint a vérfarkasok. De a szenvedély ugyan úgy megvan bennük is, Celsiustól független.
Szép is ez a vágy... ha tud végre szeretni... tudod mit, hagyjuk. Ha vágyik a testiségre, és megtalálja a hozzá megfelelőt... Ki is az?

Volt egy ismerősöm... csacska lány... beleszeretett egy fajtámbelibe. Az első éjszakát túlélte... A problémát a lepedő akrobatika gyümölcse jelentette... A lány már nem igazán sorolható az ismerőseim közé, mondjuk úgy, tragikus vége lett részéről a románcnak. De a magzat azóta szépen felcseperedett, kis 190 centis ficsúr... Persze, hogy az én nyakamba aggatták, "neveld meg", mondták, "a Te keresztfiad!", mondták. Nem zavarna. Csak a 300. évem utánra terveztem a dolgot.
De ez egy sarkított eset, valljuk be, nem sok túlélője van az ilyeneknek.
De legalább képesek vagyunk némi önkontrollra, azért ez egy pont ide!
És a farkasok? Jó-jó, szeretnek meg minden, képesek lehetnek családot alapítani, akár még haláleset nélkül is. DE MINDEZT CSAK ELMÉLETBEN! Hahóó, hallottál már olyanról, hogy egy vérfarkas nem maradt magányos? Oké-oké, csavarok. Hányszor hallottál olyat, hogy egy vérfarkas nem maradt magányos? Mi legalább meg tudjuk védeni a szeretteinket azzal, hogy magunkhoz hasonlóvá tesszük őket. Deeee hagyjuk is, nem ez az, amiről beszélni szerettem volna.

Arra gondoltam, ha már néhány fajtársam ilyen felvágós... megmutatom nekik, milyen is az igazi. Egyik másiktól hallottam ezt-azt, hogy... Szóval olyan szoba rombolásokat rendeztek egy egy alkalommal, néha néhány fal is bánta. Most erre mit mondja? Óriási alakítás, a figyelmükbe ajánlanék egy jó kis filmet, egy humán párról. Nem a puszta erejükkel, hanem néhány fegyver segítségével, de a nagy szenvedélyben - mondhatni - az egész házat lerombolták. Ehhez képest egy-két bútor meg fal? Vámpíréknál se láttam még tűzoltót.
Mire képes a fajtám? A szenvedély felfokozza a vérmérsékletünk, elvakít. Az erő és a testi vágy mellé bekerül egy plusz adalék. Az éhség. Vagy fordítva? Az éhség irányít minket, de az emberi vonások bepiszkolják ezt az érinthetetlen, szent dolgot... Viccelek! Csak már sokat hallottam a gyülekezetbe járóktól az éhség magasztalását...

Belegondoltál, milyen is az, amikor egy vámpír és egy farkas szeret egymásba? Röviden, tömören: mi nem a bútort, nem a lakást, nem az emeletet szedtük szét... Az egész panelt.
Jó, ez persze valahol nekem köszönhető. Tudni illik, egy vérfarkas a telihold előtti éjszakán erejének a 90%-át birtokolja. Képes voltam a Kedvesem agyát azért húzni, hogy Ő ezzel ne foglalkozzon, és megkapjam, amit akarok. Amikor már a tudata nem gátolja, de az átok még nem éri utol. Amikor egyenrangú felek vagyunk, nem pedig nekem kell odafigyelnem, hogy nehogy megrepesszem a csontjait... Jó, persze 5 perc, amíg helyre rakjuk, de azért van az a pillanat, amikor igen kellemetlen, hogy le kell fékeznünk.
Nagyon izgalmasnak tűnt a gondolat. Érdekelt a végkifejlet. És most jön az a rész, amibe talán már Te magad is belegondolhattál.
Hogy van az, hogy egymás természetes ellenségeiként mégis együtt vagyunk? Pro: nem kívánom a vérét - étkezés szempontjából -, Ő sem árthat nekem - legalább is szívósabb vagyok, mint az emberek -, ééés... sose tudhatod, hol kopogtat a szerelem, de legkevésbé a csatornában számítanál rá - hagyjuk.
Igen-igen, de! Telihold előtt még tudatánál van az Édesem, de az erővel még jobban előjön a természetes ellentét. És ahogy az Ő ereje előbukkant, úgy jött elő az én védekezési reakcióm - értsd: egymás vérére szomjaztunk, miközben... Azt hiszem, kicsit elvesztettük a fejünket, és néhány lakóra is ráijeszthettünk, nem szólva a károkról, amik miatt költözésre is adtuk a fejünk. De megérte! A szenvedélyt kiegészítő ősi ellentét nagyon feldobja a házas életet!

/2013.12.11./

Akarni a vécén kell

Te azt mondod, akarni kell!
Rád nézek, - Ha nagy a szükség,
A wc a folyosó végén van,
De majd dolgozz légyszi a kefével...

Mikor azt mondod, már nem érdekel,
Én tartom a kezem egy pacsira,
Mert az utóbbi pár év sugallata,
Hogy a szerelem csak így érhet el.
/2013. nov. 17/

Bocsi :D nagyon hülye

Csendélet

Nagyon sokan olyan válogatósak. Meglátják a tálat a gyümölcsökkel, és már döntöttek is, hogy melyikre vágynak. Van persze, hogy tévednek, mert a fényes külső nem mindig a legfinomabb darabot takarja. Ilyenkor a már megharapott gyümölcsöt lezseren vissza"helyezik" a tálba, és kivesznek egy másikat, de nagy átlagban akkor is valami hasonlót. Értsd: ha van egy tál válogatott gyümölcsökkel, és valaki almás, a zöldet félretéve inkább próbálkozik egy piros almával, mintsem egy körtével.
Mire ez a válogatás? Miért nem vágynak minden ízre? Ha ugyan arról a fáról is szeded le a két ínycsiklandozó falatot, akkor is meglepetést, és igencsak kellemeset okozhat az ízek különbsége.
Lássuk be: mindben van valami megragadó!
A lédús piros alma már a küllemével megfog, amikor pedig beleharapsz... a szád szélén folyik a nedve... édes
és ragadós. Jót mosolyogsz magadon, ahogy a szád szélét törölgeted, és rájössz, ehhez több kell egy száraz kéznél. És bár frissült benned az élmény, és tudod, mi a következmény - de csak azért is újra beleharapsz.
Ilyesmi egy gyönyörű zöld alma is. De ha ránézel, azonnal a kellemes, fanyar-édes ízre gondolsz, nem arra, mennyire ragadsz össze. Égni fog a gyomrod. De megéri! Az az ízvilág... Sosem utasítanám vissza.
Ki ne szeretné a banánt?! Persze, van, aki... De a banán pont az egyszerűségével olyan megnyerő. Nem mutat fel sokat. És mindenki máshogy szereti, éretlen, éretten, barna foltokkal. De ha rám hallgatsz, a legfinomabb a sült banán csokis Baileys-szel leöntve. ;)

A citrom? Ki ne fogyasztana, magában vagy ízfokozóként? Csak nyalogatni a citrom gerezdet, küzdeni, hogy nehogy visszafordíthatatlanul összehúzza a szád, és amikor érzed a győzelmed, már Ő sem engedetlenkedik.
Jöhet egy kis dió? Gondolom, a belseje jobban érdekel. De azért ülj le egy kicsit, és figyeld a csonthéj rajzolatait. Azzal, hogy ugyan úgy próbál kinézni, mint bármely másik, teszi magát különlegessé. Ha nem lenne ez a héj, a belső sem lenne az, ami. De a dió... nem egy könnyű falat... Erőt kell kifejteni, hogy megszerezd azt, amit szeretnél, de mikor feltárulkozik, van hogy csalódsz: a nagy védelem ellenére is befeketedett a belső. Ne ijedj meg, nem mindig van így - csak természetes. Különben hogy lehet a diós bejgli? Néha a kemény külcsín értékes falatokat fed.
És a szőlő. Sok kicsi szem tesz ki egy nagy fürtöt. Van bárki, aki megáll egyetlen szemnél? Nem gondolod, hogy a másik szem is mutathat valamit? A legideálisabb gyümölcs, ha megosztásról van szó. De amikor látod, hogy a másik ugyan azt a nagy bogyót nézte ki magának, amit Te... Akkor tudod, hogy hiába minden, az egész neked kell.
Szóval csak válogassanak. Én ennek a tálnak minden egyes lakójára kíváncsi vagyok. És nem gondolom, hogy azért, mert az egyik már a kezemben van, másikhoz már nem nyúlhatok. Egyszerűen csak oda kell figyelni az ízharmóniára.
/2013. november 7., 15./