"Novella"

Újabb fárasztó, tanulással teli nap után neki kezdtem a készülődésnek, közelgett az indulás ideje. A tisztálkodás pillanatai a legjobban teltek, a meleg víz, ahogy fölülről esik rám, akkor életem legjobb dolga volt, és a legszebb, hogy bármikor megismételhető.

Egy kis parfüm, a szokásos minimális smink – a kevesebb több. Egy gyors fogmosással befejezve teendőim bementem a szobámba, felvettem a szekrényből elsőnek a kezembe kerülő ruhadarabokat – egy feszülős farmer, egy lenge póló, egy pár számmal nagyobb pulóver a kedvenc együttesem képével.

Kilépve a házból megcsapott a friss levegő szele, úgy suhant el mellettem, mint egy régről ismert ismeretlen, pont úgy is hagyott ott, hát követtem, egészen az állomásig. Ott felszálltam a vonatomra, hisz az úti célom egybeesik az övével.

A vonat csak haladt, a sínek zajosak, én csak lestem ki az ablakon, jobb nem volt, és ez volt az egyetlen, ami csitíthatott.

Vonatról le, át a buszhoz, aki persze váratott, mint a dámák anno az operában – így nagyobb hangsúlyt kap, bár az eredmény nem ugyan az.

Már nincs sok hátra, rövid séta, és a kapuban vagyok. Beütöttem a kódot, az ajtó zizegése pedig a büszkeség kellemes érzetével töltött el, mint azt teszi már hosszú ideje.

Amikor beléptem az udvarra, megálltam és körül néztem, a tél semmit nem ártott a hely szépségének, a családias környezetnek – a gyerekek kerékpárjai, az idősek húzós kocsijai, a kiterített szőnyegek, a fák, hogy sok ház vesz körül egy kis természetet, nagyobb teret adva az ismerkedésnek.

Fel a lépcsőn, megérkezve az első akadályhoz: a kis kapu, amit már tudtam kezelni, de mindig eszembe jutott az a sok nyűg, mire kiismertem, hogyan is kell a kulcsot bele tenni, miként is kell a rácsot tartani, hogy sikeresen bejussak. Miután visszazártam, az ajtó már gyerekjáték volt. Csak az lepett meg, hogy az ablakán semmi fény nem szűrődött ki, arra számítottam, hogy várnak rám.

Beléptem, és még mindig nem láttam semmi szűrődő fényt. A sötétségbe burkolózva vettem le a cipőt és akasztottam fel a kabátot, sálat, sapkát – mert a sötétség évek óta hű társam.

A hideg padlón lábujjhegyen lépkedve osontam a szoba felé, a falba kapaszkodva, nehogy eltévedjek, de úgy is mondhatnám, nehogy az első, akivel a lakásban találkozok, a fal legyen.

Egyre kellemetlenebbül éreztem magam az egyedül lét miatt, így lehorgasztott fejjel léptem be a szobába, ahol azonban nagy meglepetés ért: fény volt, gyertyák világították be a helyiséget, és a számítógép működésének moraja töltötte be.

Lassan, de határozottan egy kar fonódott a derekam köré, majd szorított magához. Megfordultam, hogy lekorholjam, miért csinált úgy, mintha ott se lenne, de bennem akadt a szó. Előttem állt egy elegáns férfi, zakóban, a haja belőve, az arca megborotválva, csak az az úgy imádott szakállka maradt az álla csúcsán. Egy rózsát nyújtott nekem, majd mikor kérdőn a szemébe néztem, ő lassan közelített, megfogta a kezem, és a rózsa köré fonta, majd halkan és negédesen hozzá tette: egy év. Mosolya és tekintete letaglózó volt, így csak lassan eszméltem fel: egy év. Pontosan 365 napja voltunk már együtt, de mellette nem foglalkoztam az idő múlásával, így ez az apróság egészen meglepett. De feleszméltem, megmerevedett testem ellazult, mosoly ült ki arcomra, és olyat csináltam, amit addig még soha: a karjaiba ugrottam. Bár most én okoztam neki meglepetést, de hamar viszonozta.

Mikor elengedtem, fölém hajolt, és gyengéden megcsókolt. A térdeimet elhagyta az erő, ezt ő is észrevette – elkapott, a karjaiba vett, és úgy ült le az ágyra, engem dédelgetve.

- Jól vagy? – suttogta.

Szó nem jött a számra, így csak bólogatni tudtam. Magához szorított, majd felállt, engem az ágyra fektetett, és oda lépett az asztalhoz, hogy bekapcsolhassa a zenét. Ahogy az első szám megszólalt, nem tudtam mit kezdeni magammal. Amióta együtt voltunk, mindig ez szólt a fejemben is, folyton ezt dudorásztam, és persze a zenével együtt mindig rá gondoltam. Amolyan szerelmes rock. Ahogy az utána következő számok mindegyike az volt.

Leült mellém, én pedig feltápászkodtam, hogy átölelhessem. Így voltunk hosszú percekig, s közben éreztem az illatát, amit úgy szerettem beszippantani.

Eltolt magától, hogy a szemembe nézhessen, és rögtön láttam, mire gondol. Amikor szóra nyitottam volna a szám, ő egy újabb csókkal csitított el. Először csak néhány apró puszi, de egyre nehezebb volt elvenni ajkunk a másikétól, így kezdődött a csókcsata.

Egymás cirógatása szoros ölelésbe torkollott, mintha valahol legbelül féltünk volna attól a bénító fájdalomtól, hogy a másik elenged. Ledőltünk az ágyra, így folytatva tovább a szerelmeskedést, és immáron lehetőségünk volt mindenünket összefonni. A másiktól egy centiméter távolságra se akartunk lenni, egyre közelebb és közelebb, egyre szorosabban, és még, hogy már levegőnk sem maradt. Aztán a testünk valami ösztönszerűbe kezdett, hullámokat vetett, hogy a szétválás után az újratalálkozás örömét érezhessük, a másik testének melegét, és mind ez csak egyre szította a vágyat. Tovább nem lehetett odázni.

***

Felébredtem. Még nem volt elég ennyi alvás, van mit kipihenni. Éreztem az ölelését, a szorítását, az illatát. Nem is igazán értettem, hogy alvás közben hogy tud így tartani. Megfordultam, hogy ránézhessek, vajon ébren van-e, hogy megpuszilhassam, hogy figyelhessem, ha még alszik, de ekkor elengedett az erős kar, és ahogy kinyitottam a szemem, nem láttam senkit, csak egy felvillanó fény vakítását. Nem értettem, hogy lehet. Nem értettem, mi történt. Feldúltnak éreztem magam, a szívem hevesen vert, megijedtem, bepánikoltam. Hol van, merre lehet?!

Újra kinyitottam a szemem, kissé elfordulva a fénytől. Ahogy hozzászoktam a sötéthez, és láttam a formákat, ráeszméltem, hol vagyok. Hogy hol nem vagyok. Nem vele, nem nála, hanem a saját ágyamban, kilóméterekre tőle. Zokogni kezdtem. Engem már csak a takaró ölel, az illatát pedig a pulcsijából éreztem, mert minden este azzal alszom el.

/Vodka, 2012.01.07./

Nyálas valóság

- Tényleg tudni szeretnéd?

- Igen. – Ugyan azzal az általános egyszerűséggel és komolysággal mondja, mint ahogy azt máskor is tette volna, és ugyan azzal az őszinteséggel és figyelemmel néz rá kék szemeivel.

- Hát jó. Te bajod, ha elkergetlek magamtól az őszinteségemmel. – Ő pedig azt a kifejezését vette elő, amit akkor használ, amikor komolytalankodik, de közben úgy érzi, tényleg félnie kell a dologtól. – Nos, ez egy igen összetett dolog. Hol is kezdhetném??? – töprengett. – Hogy miért nem…? Hát, ha mindent, amit még el sem mondtam, figyelmen kívül hagyunk, azért, mert senki másnál nem dobban meg a szívem. Mert az első igen arcpirító beszélgetésünk óta mással még csak fantáziálni se tudok. Úgy is Téged látlak meg, ha becsukom a szemem, így még próbálkozva sem megy. – Rámosolyog a fiúra, de már látszik rajta, hogy zavarban van, azonban erőt vesz magán, egy nagyot sóhajt, folytatva mondandóját.
Bármennyire elvetemültnek is gondoljon bárki, nekem úgyse megy a dolog, ha tudom, hogy nem azt érzem a másik iránt, amit kéne. Az előtted lévő próbálkozások is mind maximálisan 3 napig mentek. Ebben a három napban gondoltam azt, hogy beleestem a másikba, majd jöttem rá, hogy nem is érzek semmit. Ha meg csak testiségről lenne szó… Nem valami jó úgy együtt lenni valakivel, hogy közben a másikra gondolsz… gondolom. Nem volt részem a dolog megismerésében. Hát… végül is ezen szemszögből ennyi, ami elmondható. Nincs se kedvem, sem erőm hozzá.
Aztán persze ott vannak más okok is. Például, hogy mennyire oda vagyok érted. És alig várom, hogy csak az enyém légy. – Ismét elhallgat. Keres valami bíztató látványt a szobában, az ágy körül, ami erőt adna a folytatáshoz, de végül csak az órán akad meg a szeme, ahogy azon körbe jár a másodpercmutató. Milyen lassan is telik az idő… Ekkor azonban érzi, hogy a fiú a kezébe veszi az övét, és bíztatóan, gyengéden megszorítja. Rámosolyog, és újra neki kezd.

- Áhh, tényleg. Az előző szemszöghöz még egy pont adódik. Alig várom, hogy csak az enyém legyél. Ami azt jelentené egy másik kapcsolat számára, hogy azonnali véget vetnék neki, ha arra végre okom lenne. Ez nem lenne tisztességes a másik féllel szemben. Ha testiségről lenne szó, akkor se, mivel még azon esetben sem váltogatnám a partnereket, hanem valószínűleg egy vállalkozó kedvű szinglit választanék, tehát már ő is számítana rám, ha máshol nem is, az ágyban. Még ha előre le is tisztáznám Vele a dolgot… Szóval ez sehogy nem működne.
Tehát, neki kezdtem az érzelmi vonalnak. Szeretlek, és még csak elviselni sem tudnám a gondolatot… Nagyon mocskosnak érezném magam, ha… Ezt biztos érted, tovább nem mondom – mosolyodik el.

- De akkor én miben vagyok másabb? Mármint amit Vele teszek? Elítélsz emiatt? Vagy Nekem kéne rosszul érezni Magam?

- Jaj, dehogy! Az teljesen más! És én kértem, hogy maradj Vele, és pontosan azért tettem, mert szereted, ha nem is úgy, mint engem, akkor is. A fejemben ezt annyiszor elmondtam, és most hangosan is megteszem: azt szeretném, ha le tudnád zárni rendben és nyugalomban a Vele való dolgaid és érzéseid. Utána pedig szabad a pálya.

- Értem. – Látszik rajta a bizonytalanság, de az is, hogy azért próbálkozik, és töpreng a dolgon.

- Ha már neki kezdtem, azt hiszem, megosztom Veled minden érzésem, és gondolatom. Elég régóta várok rá… És ez az, ami miatt azt gondolom, hamarosan jól elrohansz majd mellőlem… Aztán visszajössz, és kizavarsz… Na mindegy, jobb kockáztatni.
Amióta csak szabadjára engedhetem az érzéseim és a fantáziám, folyton Te, és Veled kapcsolatos dolgok járnak a fejemben – ha olykor van is kihagyás, azt bepótolom, ne félj! Először csak azon töprengtem, mi lenne, ha ott lennél velem, mi lesz, amikor meglátlak, mi lesz, amikor itt leszek. Féltem, bár, mint az kiderült utána, nem volt miért, az adott tényezőknek köszönhetően – vagy sajnálhatóan. Igaz is, ez mind volt egy egész nap, azután letisztáztuk a helyzetet. Akkor is megmaradtak ezek a gondolatok, meg hogy hogyan szeretném ezt megoldani, mit lehet tenni. Majd jött a tábor, utána pedig az utazás. És lassan felengedtem. És már nem zavart a dolog. Már csak az írott szavaid jártak a fejemben. Ilyen volt például a kedvencem, a „meglátsz, körbenézel és adsz egy nyelves csókot”. Jah, igen, meg a „komolyan mondom szeretlek”. Az érzések csak úgy kavarogtak bennem, szálldostam az örömtől, nehezen bírtam ki, hogy ne zaklassalak folyton valamiféle módon, és nagyon fájt, amikor Veled álmodtam, mert túl élethű volt, ébredés után pedig túl messzi.
Aztán kezdett kicsit tovább menni a gondolatmenet. Előjött a jövő kérdése. Sok mindent szeretnék elérni, de azt Veled, a tudatban, hogy mellettem vagy, legyen az itt vagy Budapesten, vagy akárhol másutt. És… hogy mennyire szeretlek. Hogy mennyire szeretném összekötni Veled az életem – bár még kissé korainak tűntek az eféle gondolatok, főképp azért, mert azt a félelmet gerjesztették, növelték bennem, hogy rájössz, nem is akarsz, és hogy az álmaim teljesen porrá fognak zúzódni.
Gondolkodtam, hogy mi lenne, ha… Milyen esküvő… Hogy lennénk előtte… Gyerekek… Én mit dolgoznék… És tudtam, hogy minden úgy lesz, ahogy az majd sikerül. De azt is tudtam, hogy tényleg mindennél nagyobb vágyam, hogy ami történik Velem, ahhoz Neked közöd és részed legyen benne.
És aztán végre találkoztunk. Ne nézz így, ezt a sok mindent két hét alatt gondoltam ki. Mint azt már megmondtam, elég sok érzést kellett a magam kis nagyfala mögé rejtenem.
A találkozás… Az igen nehéz eset volt. Teljesült Márquez állítása: „Akkor a legelviselhetetlenebb valaki hiánya, mikor melletted ül és tudod, hogy sosem lehet a tiéd.” Persze nem gondoltam, hogy sosem. De nem pont akkortól kezdve, amikor én azt szerettem volna.
Nah, mindegy is. Sok minden történt, volt féltékenység, volt félelem, volt pánik, volt bizalom, volt reménykedés. Látom ám, hogy nézel, látom ám a győzelem ittas mosolyt, de nem, nem magamra gondoltam, amikor a féltékenységet mondtam. Csak a többinél.
Így, hogy már volt valami. Esély. Volt valamim, amit igen törékenynek véltem. Magamat adtam eddig is, de… annyira féltem, hogy mi lesz. Annyira pánikoltam, hogy egy tettem után rájössz, nem is érzel irántam többet a barátságnál, vagy talán még azt se… Szóval nem volt egyszerű az élet.
Hát, Drágám, ez a nyálas valóság. Látom, már kiszemelted magadnak a menekülési lehetőségeket. Csak nyugodtan.

- Nem, dehogy! Csak… Hamarosan megérkezik…

- Tudom. Nem ijesztettelek meg? Ilyen kitárulkozást sem hallhatsz mindennap – mondja egy tőle megszokott ferde mosollyal az arcán.

- Hát nem. És nem, nem ijesztettél el. Nem tudsz, ne hidd, hogy az olyan egyszerű ám! – Azzal összekaparja magát az ágyon, könyökölve fekvő pózából, törökülésbe helyezi magát, szemben az eddig ugyan ebben a pózban lévő lánnyal - aki már annyira zavarban van, hogy fel se tud rá nézni, így az egymást el nem eresztő kezeket figyeli -, oda hajol hozzá, és az arcára egy hosszú csókot nyom.

A lányon egy hőhullám szalad át, ami az erkélyre való kivonulásra készteti. Kimennek, és ott álldogálnak csendben, egymás mellett, a korlátnak támaszkodva, míg a már várt személy is megérkezik.
/Vodka: Nyálas valóság, 2010.07.25./

Hát beletelt egy időbe, mire rájöttem, mire fel írtam ezt anno :D Szerintem jó poén ^^