Madaram

   Madaram, madaram… Mit kezdjek Veled? Szívem szerint szabadon eresztenélek.

   Sokszor néztünk már egymás szemébe, ezen gondolkodva, de sose jutunk semerre. Na jó, nem hazudok, nem egyszer engedtelek már ki a kalickából, zöld utat adva a szabadság felé, de Te mégis mindig csak egy kört teszel a fejem felett, megmutatva a felhők között átszüremlő fénysugarakban tündöklő tollaid, majd jelezve, hogy nem hagysz el, visszatotyogsz a kis ketrecbe, és mintha nem történt volna semmi, leülsz az ágacskádra, és szemezgetsz.

   Szárnyas társad nem kitartása miatt maradt, Ő jóval egyszerűbb lélek volt, s nemesi vérvonalát tekintve jobb esélyekkel bírt itt nálam, mint kint a vad természet ölén. És mégis, nézd, hová jutott szegény. Élettelen teste már a ketrecétől messze fekszik, mert elérkezett az az idő, amikor jómagam nagyobb veszélyt jelentettem az életére, mint az a nem-is-olyan-vad természet. Meghalt, és ez az én lelkemen szárad. 

   De megint csak egy vallomással tartozom. Az Ő távozása nem érintett meg. Ellenben a gondolat, hogy Te is erre a sorsra jutsz, hogy az idő teltével szépen elsorvadsz mellettem, szép tollaid elhalványodnak, ziláltak lesznek, s bár én még látni fogom azt a csillogást a szemedben, ami miatt Téged választottalak a kereskedésben, másnak már lehetősége sem lesz megismernie azt a szárnyast, aki valóban vagy. És eljön az az idő, hogy nem segíthetek rajtad semmilyen módon.

   Azt kell mondjam, ideje lenne…

   Néha átlag napokon kieresztelek, olyankor mindig elrepülsz, persze szem előtt vagy, és én láthatom, miként mulatod az időt társaiddal. Olyankor mindig összeszorult szívvel és torokkal, görcsben álló gyomorral figyellek. Nem féltésből. A tudat, hogy Neked vannak lehetőségeid. Vannak barátaid. A tudat, hogy nélkülem az életed ugyan abban, vagy százszor jobb mederben folyhatna. Rám nincs szükséged.

   De ha csak felesleges lennék, nem pedig visszatartó erő. Madaram, el kell, hogy zavarjalak, előbb vagy utóbb. Nem juthatsz társad sorsára… 

/Vodka: Madaram, 2012.06.04./