Boys

Nevek, melyek fejemben örökre megrekedtek.
Arcok és tettek, melyeket, remélem, soha nem felejtek.
Férfiak, kiknek karjai közt sokszor megpihentem;
Ők azok, kiknek hálámat örök éjszakába zengem.

Mind azt hihetik, számomra nem jelentettek semmit.
Én azt tudom, Ők voltak egyedül valakik.
Néhány kósza lélek, kik hosszabb-rövidebb időre
Elültették bennem a reményt: kellek ebbe a pöcegödörbe!

Nő még képtelen volt elindítani bennem a gondolatot,
Hogy nem csak jóra, de Ő magára is számíthatok.
Ez a maroknyi ember, Ádám leszármazottja volt az,
Akikkel vártam lelkesen, mi szépet hoz számunkra a holnap.

Nekik tartozom köszönettel, Ők tartottak fényt az éjbe,
Ezen férfiak lesznek azok, kik sosem merülnek feledésbe.
Hálám szebben, se jobban nem fejezhetem ki feléjük,
Leveszem vállukról személyemben megtestesült terhük.

Elbúcsúzom, a messzi feledésbe próbálok vészni;
Nem tagadom, szemükbe nem tudok többé nézni.
Elhiheted, nekik nem dereng fel emlékkép rólam.
Megszakadok, csukott szemmel mindig velük találom szembe magam...
/Vodka: Boys, 2012.02.12./

Ui.: utálom, hogy magyarul is kicsi a szókincsem...
köszönet érte egy havernak... ha nem mond valamit úgy, ahogy, és akkor, amikor, ez a szóköteg meg sem születik :)