"Novella"

Újabb fárasztó, tanulással teli nap után neki kezdtem a készülődésnek, közelgett az indulás ideje. A tisztálkodás pillanatai a legjobban teltek, a meleg víz, ahogy fölülről esik rám, akkor életem legjobb dolga volt, és a legszebb, hogy bármikor megismételhető.

Egy kis parfüm, a szokásos minimális smink – a kevesebb több. Egy gyors fogmosással befejezve teendőim bementem a szobámba, felvettem a szekrényből elsőnek a kezembe kerülő ruhadarabokat – egy feszülős farmer, egy lenge póló, egy pár számmal nagyobb pulóver a kedvenc együttesem képével.

Kilépve a házból megcsapott a friss levegő szele, úgy suhant el mellettem, mint egy régről ismert ismeretlen, pont úgy is hagyott ott, hát követtem, egészen az állomásig. Ott felszálltam a vonatomra, hisz az úti célom egybeesik az övével.

A vonat csak haladt, a sínek zajosak, én csak lestem ki az ablakon, jobb nem volt, és ez volt az egyetlen, ami csitíthatott.

Vonatról le, át a buszhoz, aki persze váratott, mint a dámák anno az operában – így nagyobb hangsúlyt kap, bár az eredmény nem ugyan az.

Már nincs sok hátra, rövid séta, és a kapuban vagyok. Beütöttem a kódot, az ajtó zizegése pedig a büszkeség kellemes érzetével töltött el, mint azt teszi már hosszú ideje.

Amikor beléptem az udvarra, megálltam és körül néztem, a tél semmit nem ártott a hely szépségének, a családias környezetnek – a gyerekek kerékpárjai, az idősek húzós kocsijai, a kiterített szőnyegek, a fák, hogy sok ház vesz körül egy kis természetet, nagyobb teret adva az ismerkedésnek.

Fel a lépcsőn, megérkezve az első akadályhoz: a kis kapu, amit már tudtam kezelni, de mindig eszembe jutott az a sok nyűg, mire kiismertem, hogyan is kell a kulcsot bele tenni, miként is kell a rácsot tartani, hogy sikeresen bejussak. Miután visszazártam, az ajtó már gyerekjáték volt. Csak az lepett meg, hogy az ablakán semmi fény nem szűrődött ki, arra számítottam, hogy várnak rám.

Beléptem, és még mindig nem láttam semmi szűrődő fényt. A sötétségbe burkolózva vettem le a cipőt és akasztottam fel a kabátot, sálat, sapkát – mert a sötétség évek óta hű társam.

A hideg padlón lábujjhegyen lépkedve osontam a szoba felé, a falba kapaszkodva, nehogy eltévedjek, de úgy is mondhatnám, nehogy az első, akivel a lakásban találkozok, a fal legyen.

Egyre kellemetlenebbül éreztem magam az egyedül lét miatt, így lehorgasztott fejjel léptem be a szobába, ahol azonban nagy meglepetés ért: fény volt, gyertyák világították be a helyiséget, és a számítógép működésének moraja töltötte be.

Lassan, de határozottan egy kar fonódott a derekam köré, majd szorított magához. Megfordultam, hogy lekorholjam, miért csinált úgy, mintha ott se lenne, de bennem akadt a szó. Előttem állt egy elegáns férfi, zakóban, a haja belőve, az arca megborotválva, csak az az úgy imádott szakállka maradt az álla csúcsán. Egy rózsát nyújtott nekem, majd mikor kérdőn a szemébe néztem, ő lassan közelített, megfogta a kezem, és a rózsa köré fonta, majd halkan és negédesen hozzá tette: egy év. Mosolya és tekintete letaglózó volt, így csak lassan eszméltem fel: egy év. Pontosan 365 napja voltunk már együtt, de mellette nem foglalkoztam az idő múlásával, így ez az apróság egészen meglepett. De feleszméltem, megmerevedett testem ellazult, mosoly ült ki arcomra, és olyat csináltam, amit addig még soha: a karjaiba ugrottam. Bár most én okoztam neki meglepetést, de hamar viszonozta.

Mikor elengedtem, fölém hajolt, és gyengéden megcsókolt. A térdeimet elhagyta az erő, ezt ő is észrevette – elkapott, a karjaiba vett, és úgy ült le az ágyra, engem dédelgetve.

- Jól vagy? – suttogta.

Szó nem jött a számra, így csak bólogatni tudtam. Magához szorított, majd felállt, engem az ágyra fektetett, és oda lépett az asztalhoz, hogy bekapcsolhassa a zenét. Ahogy az első szám megszólalt, nem tudtam mit kezdeni magammal. Amióta együtt voltunk, mindig ez szólt a fejemben is, folyton ezt dudorásztam, és persze a zenével együtt mindig rá gondoltam. Amolyan szerelmes rock. Ahogy az utána következő számok mindegyike az volt.

Leült mellém, én pedig feltápászkodtam, hogy átölelhessem. Így voltunk hosszú percekig, s közben éreztem az illatát, amit úgy szerettem beszippantani.

Eltolt magától, hogy a szemembe nézhessen, és rögtön láttam, mire gondol. Amikor szóra nyitottam volna a szám, ő egy újabb csókkal csitított el. Először csak néhány apró puszi, de egyre nehezebb volt elvenni ajkunk a másikétól, így kezdődött a csókcsata.

Egymás cirógatása szoros ölelésbe torkollott, mintha valahol legbelül féltünk volna attól a bénító fájdalomtól, hogy a másik elenged. Ledőltünk az ágyra, így folytatva tovább a szerelmeskedést, és immáron lehetőségünk volt mindenünket összefonni. A másiktól egy centiméter távolságra se akartunk lenni, egyre közelebb és közelebb, egyre szorosabban, és még, hogy már levegőnk sem maradt. Aztán a testünk valami ösztönszerűbe kezdett, hullámokat vetett, hogy a szétválás után az újratalálkozás örömét érezhessük, a másik testének melegét, és mind ez csak egyre szította a vágyat. Tovább nem lehetett odázni.

***

Felébredtem. Még nem volt elég ennyi alvás, van mit kipihenni. Éreztem az ölelését, a szorítását, az illatát. Nem is igazán értettem, hogy alvás közben hogy tud így tartani. Megfordultam, hogy ránézhessek, vajon ébren van-e, hogy megpuszilhassam, hogy figyelhessem, ha még alszik, de ekkor elengedett az erős kar, és ahogy kinyitottam a szemem, nem láttam senkit, csak egy felvillanó fény vakítását. Nem értettem, hogy lehet. Nem értettem, mi történt. Feldúltnak éreztem magam, a szívem hevesen vert, megijedtem, bepánikoltam. Hol van, merre lehet?!

Újra kinyitottam a szemem, kissé elfordulva a fénytől. Ahogy hozzászoktam a sötéthez, és láttam a formákat, ráeszméltem, hol vagyok. Hogy hol nem vagyok. Nem vele, nem nála, hanem a saját ágyamban, kilóméterekre tőle. Zokogni kezdtem. Engem már csak a takaró ölel, az illatát pedig a pulcsijából éreztem, mert minden este azzal alszom el.

/Vodka, 2012.01.07./