Volt idő, amikor volt egy kis ragyogás. A kártyavár épülni kezdet, s egyre magasodott... Ekkor a szellő észre vette tervem, s egy kártyát az aljából kilopott. A vár még állt, de inogott. Ekkor követtem el a nagy hibát. A tettemmel szétrúgtam a váram, és ezzel minden elveszett. Mindenre sötétség borult.
Azóta eltelt egy kis idő. A lámpát felkapcsoltam. De nevetséges, mily vihar tombol itt bent, a négy fal között. Néha az izzó is villog, néha kiég, olyankor megint a sötétben kell motoszkálni, megtalálni az utat az újhoz, s vaktában kicserélni... Sötétben nem vicces hokedlire állni...
Néha kijárok. Ki kell menni a levegőre... De ha visszatérek, újra a viharral találom szembe magam, és mindig érzem, hogy növekszik. Ohh, régi szép idők... Amikor még nem a viharom, hanem a váram növeltem...
Jöhetne valaki, aki visszahozza a fényt, a szenvedély. Valaki, aki képes ablakokat törni a falra, aki képes segíteni a viharom ellen. Valaki a biztonság megnyugtató érzésével... Valaki?
/2013.11.04./
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése