Volt egy idő, amikor egy ajtónak csak a küszöbén álltam. Ez nem tetszett, becsaptam magam mögött, és elszaladtam. Ekkor egészen a kijáratig mentem, kiléptem a szabad ég alá, el egészen a hídig. Ott megrémített a valóság... olyannyira, hogy visszaszaladtam a becsapott ajtóhoz, és megpróbáltam újra bekéredzkedni... most nem csak a küszöbre vágytam... de elutasítottak. Azóta is bántam, hogy ilyen lassan esett le a tantusz. Egy ilyen minőségi ajtó nem nyílik ki újra, csak mert kérem.
Úgyhogy megint nekivágtam a folyosónak. Sok ajtó nyílt nekem, de látszott rajtuk, hogy rengetegszer voltak már használva, és erre valahogy mégsem vágytam. Kocogóra vettem. Hátha gyorsabban túl leszek ezen a... rémálmon? Ahogy a magam módján, széllel bélelten és szeleburdin elhaladtam egy feltűnőbb ajtó mellett, a kabátom szíja megcsapta azt, és a bent lévő kopogásnak vette. Kinézett rám, én vissza rá... Beszélgetésbe elegyedtünk... A beszélgetés pedig hosszú hónapokra elhúzódott, de akkor a legjobb dolog volt. Sok másikról el is vonta a figyelmem. Ahogy eszmélni kezdtem, már eltelt egy év is... Kiléptem az ajtón... De néha még meglátogatom. Sose tudnám igazán magam mögött hagyni. Még egy fonalat is kötöttem a kilincsre, hogy visszataláljak, ha túl messze járnék.Szóval azóta megint a folyosón kódorgok. Az ajtók így is nyílnak kéretlen... De egyik sem hívogat magához, mind olyan idegen. Persze, néha van, hogy az ajtó mögött álló személy mégis csak olyat mond, ami felkelti a kíváncsiságomat... De a tapasztalat az, hogy... a kíváncsiság rossz barát. Megint egy ajtó mögé vágyom, de ahová kapok engedélyt belesni, és kedvem is lenne, ott már más is csücsül, és csak egy teára vendégelnének meg... vagy egy kávéra... a legjobb esetben is csak egy forrócsokira...
/2013.11.05./
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése