Én mindig láttam. Nagyon visszafogták maguk előttünk. Főleg Ő.
Akárhányszor elege lett a végeérhetetlen időből, hogy nem lehet vele egyedül, hogy nem mondhatja Neki, amit szeretne és nem lehet Vele úgy, ahogy azt szeretné, megölelte, és látszott rajta, soha többé nem engedi el.
Azonban ennyivel nem elégedett meg soha. Megakarta csókolni, meg annyiszor és még, de tekintettel volt a rajtuk kívülállókra. Tartotta magát, amíg csak lehetett, minél szorosabban, mégis óvatosan ölelve párját. Végül mégis feladta a viaskodást, szabályait betartva, s egy forró csókot nyomott a lány homlokára vagy feje búbjára, attól függően, mit ért.
Minden egyes ilyesfajta csókjában látszott a fájdalma, hogy ennyivel meg kell elégednie. Az a pusztító, szűnni nem akaró tűz, mely szenvedélyét éltette. Az a mindent elsöprő szerelem.
Aztán nagy nehezen elvette ajkait, s tovább folytatta mártíri szenvedését.
/Vodka: A Szerelmes/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése