Beszélgetés közben sokszor néztek össze. Fura volt. Nem látott benne... semmit. Legalább is semmi megszokottat. Pedig ő is tetszett neki.
Igen, megszokta, ha valaki tetszik neki, azt vissza látja annak a szemében. Mintha a másik is... de nem, ilyenre még nem volt példa. Persze, olyan igen, hogy valaki érzett iránta gyengéd érzelmeket, de az más. Sokkal. Az olyan... ijesztő. Hogy ne lenne az, hisz ezek az érzések mindig egy oldalról jönnek - esetében -, s sok mindent tesznek tönkre. Így van ez helyén, gondolhatná. De nem.
Például az a másik. Vagy úgy is mondhatnám: Ő. De lehet, csak: ő. Nem tudni. Szerette, de... Ő nem... Pedig annyira hitt a dologban... Hisz ahányszor csalódott, annyiszor tudott meg többet a világról, s annál többre volt mindig szüksége ahhoz, hogy valakit szeressen is. És az új szerelem mindig erősebb, s persze az elkövetkezők mindig fájdalmasabbak voltak, s a szemük is egyre hazugabb volt. Egyre csak azt mondták: igen. Míg a szájuk: sajnálom. Persze a barátság mindig megmaradt, de hogy ne lett volna nehéz? Nem is maradt ugyan az. Volt, amelyik erősebb, de csalókább lett, volt, amelyik elsorvadt.
Ez azonban - a szemek - igen praktikusnak is mondható. Hiszen van honnan megtudni, mit érez. Az ember magától nem döbben rá, segítségre mindig szükség van, s végül - így, vagy úgy -, de mindenki megkapja, lehet az kései vagy pont jókor érkezett. Persze, ez se egy tökéletes szerkentyű, de kérem, hát mi az?
- Hahó, nekem le kell szállnom. - mondta mosolygósan a fiú.
- Jajj, bocs, elgondolkodtam. - mosolygott vissza. - Majd találkozunk, ha minden igaz, holnap - s intett búcsúzásként.
A fiú leszállt, neki tovább gurultak gondolatai. Nem átlagolhatott. Nem mondhatta azt, hogy ha..., akkor... Csak remélt. Remélt, hogy most talán lesz valami. Mindig van esély. Hogy mire, az változó, de az esély megvan. A szemekben kell bíznia. A mély, átható, csalókás tekintetekben. Bár azok mindig elhitetnek vele mindenfélét, szerelmet, tetszést, de mindig ezek voltak azok, amik bátorságot adtak neki, és persze, a másik fél cselekedetei, amik elvitték a málnásba. Mindig meg kell próbálni, hisz ki tudja, lehet, hogy a következő következménye esküvő lesz.
/Vodka: Szemek, lelkének visszképei/
Igen, megszokta, ha valaki tetszik neki, azt vissza látja annak a szemében. Mintha a másik is... de nem, ilyenre még nem volt példa. Persze, olyan igen, hogy valaki érzett iránta gyengéd érzelmeket, de az más. Sokkal. Az olyan... ijesztő. Hogy ne lenne az, hisz ezek az érzések mindig egy oldalról jönnek - esetében -, s sok mindent tesznek tönkre. Így van ez helyén, gondolhatná. De nem.
Például az a másik. Vagy úgy is mondhatnám: Ő. De lehet, csak: ő. Nem tudni. Szerette, de... Ő nem... Pedig annyira hitt a dologban... Hisz ahányszor csalódott, annyiszor tudott meg többet a világról, s annál többre volt mindig szüksége ahhoz, hogy valakit szeressen is. És az új szerelem mindig erősebb, s persze az elkövetkezők mindig fájdalmasabbak voltak, s a szemük is egyre hazugabb volt. Egyre csak azt mondták: igen. Míg a szájuk: sajnálom. Persze a barátság mindig megmaradt, de hogy ne lett volna nehéz? Nem is maradt ugyan az. Volt, amelyik erősebb, de csalókább lett, volt, amelyik elsorvadt.
Ez azonban - a szemek - igen praktikusnak is mondható. Hiszen van honnan megtudni, mit érez. Az ember magától nem döbben rá, segítségre mindig szükség van, s végül - így, vagy úgy -, de mindenki megkapja, lehet az kései vagy pont jókor érkezett. Persze, ez se egy tökéletes szerkentyű, de kérem, hát mi az?
- Hahó, nekem le kell szállnom. - mondta mosolygósan a fiú.
- Jajj, bocs, elgondolkodtam. - mosolygott vissza. - Majd találkozunk, ha minden igaz, holnap - s intett búcsúzásként.
A fiú leszállt, neki tovább gurultak gondolatai. Nem átlagolhatott. Nem mondhatta azt, hogy ha..., akkor... Csak remélt. Remélt, hogy most talán lesz valami. Mindig van esély. Hogy mire, az változó, de az esély megvan. A szemekben kell bíznia. A mély, átható, csalókás tekintetekben. Bár azok mindig elhitetnek vele mindenfélét, szerelmet, tetszést, de mindig ezek voltak azok, amik bátorságot adtak neki, és persze, a másik fél cselekedetei, amik elvitték a málnásba. Mindig meg kell próbálni, hisz ki tudja, lehet, hogy a következő következménye esküvő lesz.
/Vodka: Szemek, lelkének visszképei/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése