A cselló

A nap megszólalása:
- Te hogyhogy dolgozol?
- Meglepő, mi?
- Hát, ja... Már az is, hogy egyáltalán itthon vagy...
- Hát, szokj hozzá. :)
- Uhh, az nehéz lesz...

Nah, mint azt ígértem, immáron időm van, így leírom a fejemben repdeső kósza novellát, melyet egyik kedvenc írom, s költőm novellája alapján hoztam őssze, név s cím szerint: Kosztolányi: A hegedű. Érdemes előbb azt olvasni, s csak utána az én irományom.

http://mek.oszk.hu/00700/00743/index.phtml

Ezen az oldalon található, kiválasztandó a formátum. Figyelem: ez nem csak a mű, ez egy gyűjtemény, nem a legelső adandó novella, egyszerű megtalálás érdekében: Ctrl+F, keresendő szó: hegedű, az első adandó találat a cím.
Tehát, Kosztolányi után szabadon: Vodka: A cselló

Felbattyogott a lépcsőn, előkereste kulcsait. Azok csilingelve bújtak elő zsebéből. Kinyílt az ajtó, ő bement, a csellót az ágyra fektette, az éjjeli szekrény fiókjából elővette a kispisztolyt, s maga is elhelyezkedett a hangszer mellett, a pisztolyt mellkasára téve. Elgondolkodott, vajon volt-e értelme eddigi életének. Kézbe vette a lőfegyvert, nézegette, hogy áll, próbálgatta, hogyan kéne csinálni: halánték lövés, szív lövés, vagy a legbiztosabb, ha a csőt a szájába helyezi, s meghúzza a ravaszt?... Aztán ránézett élete egyetlen hű társára, s valamiféle túlvilági indíttatásból a pisztolyt az éjjeliszekrény tetejére tette, kinyitotta az ablakot, elé rakott egy széket, a hangszert kivette kopott tokjából, kézbe vette a vonót, leült, s elkezdett játszani.
A cselló sírt. Halkan, alig hallhatón, de sírt. Ő sem bírta már.
Lassan dallam kezdett hallatszódni. Igen, határozottan szép dallam, de igen kesernyés. Aztán elkezdett gyorsulni a játék, egyre élénkebb lett. Színfoltok jelentek meg, s úgy változtak, ahogy a dallam.
Ő már magán kívül volt, kezei maguktól játszottak. Aztán hirtelen...
Egy képet látott. Tegnapról. Ahogy ment a temetésre. Oktalan, de annyira zavarban volt. Nem mert az emberek szemébe nézni, s ezért egyre többeket érdekelt. De Ő csak untalan a külső világot szemlélte a héven. Aztán egy téglafal következett. Sok kis vörös téglalap. Mindet szemügyre vette, hiánytalan. Akkor is, s most is eszébe jutott, hogy nézhetett ez ki kívülről. Ahogy ugrált a szeme. Fura lehetett. Kissé kicsavartan akár mulatságos is.
Hirtelen figyelmes lett a játék egy új színére. Nem értette mi az. Kesernyés, édeskés. Olyan mint... ő maga. Érezte, valami az arcába lóg. Igen, a haja volt az. Csak most vette észre, hogy a játékba már teste is beszállt. Csak a gondolatai jártak másfelé.
Egy újabb kép, szintén tegnapról. Sok ember. Rengeteg. S mind sírnak. A pap csak beszél. Nem a megszokott keresztény siratós temetés volt az. Nem, egyáltalán nem. Sokkalta... emberibb volt. Igen, emberibb. De... mi ez a mozgolódás? Négy férfi a koporsó mellé lép, valami széles, sárga kötelet fognak, s leengedik, immáron eltűnt a láthatárról. Aztán egy ötödik egy fehér plédszerű valamit dob a gödörbe. Hallja maga mellől, amint egy anyuka magyarázza gyermekének: az a pokróc azért kell, hogy tompítsa a homok zaját. Hát, nem sikerült. Az öt férfi együtt tolja a földet a gödörbe, s annak zaja annyira hasonlít arra, mintha... Mintha a koporsóban fekvő ember... Mintha ki akarna szabadulni. Teljes erejéből veri a fedelet, hogy engedjék ki, de a férfiak tovább tolják a földet, menekvést nem hagyva. Most már ottmarad. Ő pedig érzi, ahogy könnyek folynak le a kijárt útjukon, végig minden kis ráncon. Szörnyű volt, örökre az emlékezetbe égő jelenet.
Megint visszatér a jelenbe. A dallam egyre erősebb, élettel telibb. Most olyan, mintha kiskacsák táncolnának, most egy sárkány erős szárnycsapásait hallani, most egy szerelmespár civakodását, a csata hevét, egy anya sírását... Mindent, majd hirtelen... semmit.
A vonó kiesik kezéből, feje a hangszeren koppan... Egy utolsó halk dobbanás után szíve többet nem ver.

Hát, ennyi. Nem nagy mű, nem jelentős senki más számára. Én tudom, mit jelent, csak ez a lényeg.

Ha' luego