Amikor kimondod, hogy magányos vagy, akkor is valakihez
beszélsz. Lehetsz a világ legboldogabb és legszeretettebb embere késő éjszaka
egyedül a szobádban, összezárva a gondolataiddal.
A magány akarat, vágy, valamire.
Egyszer csak szembejön valaki. Eddig senki sem volt, de a
magány most őt tette mindenné, ő a középpont, ő a cél. Vele alszol el, vele
gondolsz.
Nem látsz magad előtt álomképeket, hogy a kezét fogod,
miközben a gyermekeitek körülöttetek rohangálnak, még az esküvőig se jutottál
el, sőt, azt sem érzed, ahogy az ajkaitok összeérnek az első csók alkalmával.
Csak áll előtted. Vagy ül? Mosolyog, vagy talán gondolkozik? Ki van engedve a
haja, vagy éppen felzselézve? A legjellemzőbb, az első benyomás. Ő van előtted.
A magány ideált farag Neked, hogy jobbá tedd magad azon
személy számára, akit Te akarsz. Nem okoz álmatlan éjszakákat, csak néha nedves
párnákat, mielőtt eljön az érzéketlenség.
A magány hosszú időre is szólhat, a magány veled van a
legnagyobb bulikon, a kedvenc könyved olvasása közben, egy feladat
elvégzésénél. Ott van a kádban, de a wc-papír tekercsen is szívesen üldögél,
keresve veled a szemkontaktust.
Gondolkodásra késztet.
De csak egyszer juss el oda, hogy leültök beszélgetni. Az
elején pirulsz, a szavak nem úgy jönnek, nem is azokat kerested. Ideges
kézmozdulatok, izzadó tenyér. Mire azonban a végére értek, a köd szétoszlik, a
szeme sem hívogat. Ott vagy egy olyan ember társaságában, akit talán még
barátodként sem kívánsz, aztán majd magyarázhatod, hogy miért csaptad magad
homlokon. Azt mégsem mondhatod el őszintén, hogy magányos perceid óráknak
tűntek miatta, akit a vágy teremtett?!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése